2009. december 29., kedd

Koszovóról




Nagyon izgulok most, mert számomra valami nagyon érdekesre készülök. Ez pedig nem más, mint hogy egy képes beszámolót írjak. Remélem sikerül… Ja és miről? Koszovói missziós utamról, amin Zsoltival, Liával és Ervinnel egyetemben vettem részt. 

Sokszor terveztem már, hogy nekifutok, de próbálkozásom minduntalan csődbe ment, mert nem feltétlenül könnyű feladat kilátástalanul nyomorúságos életéről írni a koszovói embereknek, miközben a konyhába orromnál fogva ráncigál ki a frissen kisült hús, esetleg az általam felettébb szeretett sümegi illata. Önmarcangolásunk tárgyát az a kérdés képezte, hogy melyik ínycsiklandó darabba szúrjuk villánkat, hogy az amúgy is eltelt gyomrunkat tovább terheljük. Miután már lélegzetvételünk a pukkanásig tömött gyomrunk akadályába ütközött, leültünk családommal a lassan már szegénység szinonimájává avanzsált Koszovó képein szörnyülködni. Ezek a képek segítenek felidézni az ott látottakat, miután már eléggé kiürült a házból a Karácsony illata, és képes lettem leülni beszámolót írni.
De mielőtt a felvételek láttán bennünk kialakult érzésről írnék, be kellene mutassam, hogyan is kerültem olyan helyzetbe, hogy Koszovóban fotókat készítsek.
Zsolti említett nekem még régebben valamit egy bizonyos missziós útról, amit én elkerekedett szemmel hallgattam, lévén, hogy elég jól éreztem magam jelenlegi életkörülményeimben, mintsem, hogy háborúiról híres Koszovóba vágyjak. Ebben az útban felismert kaland izgalma viszont hamar legyőzte az ismeretlentől való félelmemet, úgyhogy beleegyeztem, hogy vállaljam a csak emlékké válás kockázatát. December 16.-án én még Kolozsvár útjait róttam, de estére sikeresen hazaérkeztem Szatmárra, hogy másnap, 17.-én együtt induljuk kis csapatunkkal az idegenbe. Kicsit késve ugyan, de sikerült felkerekedjünk, a reccsenő hideggel hősiesen felvéve a harcot, mit sem sejtve ugyan, hogy az általunk kibírhatatlan hidegnek vélt időjárási viszony a tavaszi szellőhöz hasonló, ha például a szerbiai, üveghasító szélhez hasonlítjuk, ami ott várt minket.
Első utunk Ócsára vezetett, ahol csatlakoztunk a magyarországi részéhez a csapatnak. Odafelé az autóra vastagon odafagyott jéghegyecskéken futtattuk szemünket. Eddig nem is volt semmilyen probléma, hisz a dermesztően hideg levegőt a szatmári csapat jókedvű összerázódásának melege egyensúlyozta, azonban az első meglepetésekig nem kellett sokat várni. Sorolom is szépen őket. Elsőbe akkor ütköztünk, amikor a beígért ebédhez testet-lelket megviselő éhséggel telepedtünk le. Meglepetés! Mindenkinek jutott egy fél adag makaróni, pár árva húsdarabkával. De minket ez nem csüggesztett, hisz van még Tesco a világon… Azonban az eddigi benső ordításunkat leplező kulturált mosolyunkat gyorsan raktárra tettük, amikor Péter csoportvezetőnk kérdőre vonó szemmel nehezményezte, hogy nem vittünk magunkkal hálózsákot, aminek elég nagy hasznát vettük volna a -20-25 fokos éjszakában, amit kilátásaink szerint fűtetlen szobában kell majd eltöltsünk. Még nem evődött belénk rendesen az a mondás sem, hogy „ha nem bírod el a választ, ne tedd fel a kérdést”, ezért felelőtlenül megkérdeztük, hogy lesz-e lehetőség zuhanyzásra, vagy minimális tisztálkodásra. E kérdésünket Péter és István, a másik csoportvezető harsány nevetéssel díjazta. Ebben a pillanatban felsejlik előttem egy kép, mely szerint már hazafelé utazunk Koszovóból, hajunk tincsekben áll a vastag zsírtól, fogaink a sárga összes árnyalatában játszanak, ilyen-olyan forrásokból az autót pumaketrecéhez hasonló szag tölti be… Még pár ilyen „fenyegetés” után egy remek ötlettel álltam elő, amit meg is osztottam Ervin testvéremmel. Arról szólt, hogy szégyenünket félretéve pakoljunk be az autóba, és hazáig meg se álljunk, úgysem látjuk majd többet a koszovói csapatot, viszont így lesz még egy lehetőségem családommal karácsonyozni. 
Majdnem ráálltunk a dologra…
Elindultunk. Alább látható egy kép a csapatunkról, meg még két személyről, Seicóról és Brendáról, valamint egy albán házaspárról, Sundimról és Violettáról.


Hát az útról nincs sok mondanivaló, azon kívül, hogy gyötrelmünket a 16 órás utazás, és a hideg miatt Jolika a vergődésével még inkább nehezítette. Egész jól megtanultuk Pintér Béla teljes diszkográfiáját. Végig hangosan énekelt, jóformán táncolt. Videofelvétel is készült viselkedéséről, de sajnos azt most nem tudom feltölteni a laptopomra, mert az ahhoz szükséges eszköz Kolozsváron maradt. Azonban e hiányosságot azonnal pótolni fogom, miest visszamegyek az egyetemre.
Menet az 1300 kilométer nagy részét éjszaka tettük meg. Mint amit az ember általában tenni szokott éjszaka, mi is próbáltunk aludni kicsit. De a megpróbáltatások következtében elnehezedő szemünknek nem sikerült huzamosabb ideig belülről néznie a halvány rózsaszín szemhéjunkat, mert egy nagyobb kanyar, egy-egy rikkantása Jolikának, vagy az autó zötykölődése rögtön visszarántott az éberség valóságába. 

Na egy gyors pelenkázás után folytatom az írásom. Ma én vigyázok Krisztára, így hát együtt szenvedjük meg az evés, meg az elalvás nehézségeit.

Világosodott már, amikor végre fel tudtam fogni, hol is járunk. Nem a földrajzi behatárolásával helyzetünknek volt probléma, hanem az egész út olyan álomszerűnek tűnt. Szerbiai részén utunknak semmilyen különöset nem láttam, viszont ahogy átléptük a koszovói határt, egy szokatlan érzés vett erőt rajtam. Hogy ez megtörtént az utastársaimmal is, onnan tudom, hogy ők is mereven bámultak ki az ablakon, gondolataikba mélyedve. Jolikáról most inkább nem írnék. Az ablakból kinézve, láttam, hogy vastag hó lepte be az egész tájat. A finom hópelyhek sikertelenül próbálták eltakarni a föld megviselt, ráncos arcát. Megállt az idő. Az az idő, ami oly sok sebet be tud gyógyítani. Így a sebek, amelyeket a háború ejtett, oly frissnek tűntek. Az autó sebesen szelte a gyásszal teli levegőt, rengeteg roncstelep mellett elsuhanva. Gondolkodtam, hogy vajon miért tűrnek meg ennyi roncstelepet az ott élők. Talán, mert a jelenlegi lelkiállapotukat tükrözi? Esetleg, mert emlékezteti őket a múltra, hogy mijük volt? Lehangoló látvány volt. Ahogy így néztem ki az ablakon, szememmel távolba elmerengve, észrevettem, hogy mellettünk számtalan katonai autó száguldozik tova. Elkeseredett arcú bakák siettek a békefenntartás nevében életeket megnyomorítani.
Végül megérkeztünk Pristinába. Megtört emberek, besavanyodott arcok tekintettek ránk, amint kiszálltunk autónkból a sűrű havazásba. Néha önfeledt gyermekkacajra lettünk figyelmesek. Kis iskolás csoport szaladgált az utcán, egymást kergetve. Jó gyermeknek lenni, nem felfogni a valóságot, nem sírni a helyzetükön. Nyomasztó szürkeség mindenütt. Az új épületek próbálták sugallni azt, hogy a helyiek igenis próbálkoznak változtatni kilátástalan helyzetükön. Sikertelenül… Az új, fényes létesítmények mellett ott állnak a korhadozó, omladozó, a háború nyomait viselő épületek. S míg az ottani átlagember az új épületekbe talán be sem teheti a lábát, addig ezrek laknak hihetetlen szegénységben. Koszovói kontaktunk, Sundim egy kormányalkalmazott. Mégis a fizetése szerény 230 euró, amiből még a 400 eurós lakbérét sem tudná fizetni a felesége bevétele nélkül.
Pénteki napunk bevásárlással, és csomagkészítéssel telt. Mivel semmit az országba bevinni nem lehet, ezért ott kellett megvásároljunk mindent. Este viszont sikerült beszorítani a programunkba 4 család meglátogatását besötétedés előtt. Könnyfakasztó volt látni a gyermekek csillogó szemét, ahogy tiszta őszinteséggel tudtak örülni a kétharapásnyi édességnek. Rég ettek ők olyat, az biztos… Mosolyogni nem tudó szülők fogadták az általunk vitt élelmiszercsomagot. Nézni azokat az embereket, akikkel a sors ily kegyetlenül elbánt, gyakran elszorult a torkom, gyorsan elvágyva abból a gyilkos nincstelenségből. Sokszor a házban a vastag kabát ellenére vacogtam, mert nem volt ajtó a házon, csupán egy pokróc teljesítette ezt a szolgálatot. Gyermekek nem ritkán mezítláb álltak a fagyos földön.
Megváltás volt este behúzódni a szállásunkra, ami szerencsére nem volt olyan vészes, ahogy az be lett állítva nekünk még Ócsán. De Péter azt mondta, hogy ez nem mindig volt így, előfordult, hogy áram nélküli házban lakott. Volt fűtés, volt meleg víz, volt zuhanyzás…
Ahogy este készültünk a vacsorára, a szoba előtt megszólított minket egy japán fiú, Seico. Nagyon barátságos volt, a többi napokon ő is velünk járt csomagot osztani egyik ismerősével, Brendával.
Szombati programunk sem volt változatosabb. Hordtuk a segélyt, vittünk egy sugárnyi jókedvet a családokba. Próbáltuk azokhoz is elvinni az örömöt, akiknek a Karácsony is csak arról szól, mint a többi nap: a sírásról. Bár nyelvi akadályaink miatt személyesen nem tudtuk elmondani a jó hírt a szegényeknek, mégis merem remélni, hogy a misszió, amit megláttam a kalandban, nem marad nyom nélkül azoknak a családoknak az életében, akiket meglátogattunk.
Terhes egyhangúságát a missziónak egy kisebb baleset szakította félbe, amikor egy régi kis Fiat belecsúszott a mikrobuszunkba. Az autó sérülésén, a mi nyugtalankodásunkon kívül ez még 2 örökkévalóságnak tűnő órát jelentett a rendőrőrsön. Bokszoló arcú őrei között a rendnek töltögettük ki megszeppenve a formanyomtatványokat. Utána folytattuk a teendőinket. Összesen 38 családot látogattunk meg. 
Vasárnap délelőtt egy kis gyülekezetbe látogattunk el. Én személy szerint nagyon jól éreztem magam, mert azt láttam, hogy oda tényleg azért járnak az emberek, mert jól érzik magukat, és szükségét látják annak, hogy Istennek közelségét megtapasztalják. Utána még meg is vendégeltek minket, ami igen szép teljesítmény volt egy 11 személyt számláló gyülekezettől.
Azután nemsokára hazafelé indultunk. Kalandos út volt az is, menet közben egyszer csak ránk esett valami, ami még a szélvédőt is behasította. A repülő csészealj fülétől, a műholdig, antennától a bográcstartóig mindent fel véltünk fedezni benne. Máig nem derült ki, mi lehetett az. Nem keveset kuncogtunk azon, vajon hogy fogja elmagyarázni Péter a biztosítónak, mikor kérvényezi a szélvédő cseréjét, hogy elütöttünk egy műholdat. Jolika hazafelé már kicsit jámborabbul viselkedett, de még mindig a Dori szótlanságáért érzett hála töltötte el a szívem, mindannyiszor, ahányszor kinyitotta a száját a kis seprűnyélnyi csapattársunk. 
Rengeteg dolog megesett még velem ezen az úton. Rengeteg esemény, ami mély nyomott hagyott az életemben. Rengeteg dolog, ami gondolkodóba ejtett. Rengeteg dolog, amiről azt hittem, hogy nem lehet valóság. És érdekes, hogy mindez egyetlen egy érzést erősített bennem: a hálát. Azért amim van. Azért, amim lesz. Mert én abban a helyzetben vagyok, hogy tervezhetek nagyot, bizakodhatok, lehetnek álmaim.  És nem csak abban reménykedhetek, hogy eszek ma egy szelet kenyeret, vagy túléli minden tagja családomnak a hideg éjszakát… Mert rengeteg embernek csak ez jutott.

2009. december 14., hétfő

Szeretek olvasni

         Régen hőn szeretett bálványomnak áldozhattam az elmúlt hétvégén: leültem olvasni.

Mikor a kinti idő nem a szebbik arcát mutatta felém, ja és mikor Otti betegen nyomta az ágyat, nem sok kedvem támadt egyáltalán kimozdulni a házból. Miközben épp lázas szobatársamnak készítettem valami ennivalót, azon morfondíroztam, hogy mikor is volt nekem utoljára egy szórakoztató olvasmányélményem. Sokat kellett gondolkodnom. Jó rég volt… Az elmúlt másfél év alatt több könyvet kiolvastam már, ami az egyetemre szükséges, de annyi agyszárító iromány után már ténylegesen vágytam arra, hogy kikapcsolódásból, szórakozásból olvassak valamit, ne pedig a vizsgáig hátralévő órákat számolgatva, netán a még el nem olvasott oldalak vastagsága miatt rám törő dühöt próbálva elnyomni lapozzam a súlyos könyveket. Régen sokat olvastam. De mégis sokkal kevesebbet, mint ma visszatekintve szerintem kellett volna.

Kezembe vettem hát Tvrtko dunarekesztő könyvét, és pár oldal után megértettem, miért szerettem kisebb koromban annyit olvasni. Mert jó. Tényleg.
Belevetettem hát magam az olvasásba, alárendelve a képzelőerőmet az írónak, hogy lássam, sőt szinte halljam, érezzem a szavakba öntött megtapasztalásait. Sikerült is annyira beleéljem magam, hogy mikor az etiópiai lepratelep bemutatásához értem, a kis zacskós paradicsomlevesem bizony elhűlt, mert hirtelen már nem éreztem szükségét annak, hogy éhes gyomromat valamilyen kajával megtöltsem, inkább attól féltem, nehogy valami onnan kikívánkozzon. Lassan a 200. oldalon is túlhaladtam, és az olvasás öröme nem csökkent, ezért merem kijelenteni, hogy ki is fogom olvasni az amúgy vaskos könyvet.

Saját magamtól így megvilágosodva, mérlegelni kezdtem, hogy mi is fontos nekem az életemben. Rögtön találtam is valamit, amit én többször nagy jelentőséggel próbáltam felruházni, de sosem sikerült igazán rátaláljak az alapvető értékére. Ez nem lenne más, mint a hírhedt közösségi portál, a Hi5. Úgy töröltem magam onnan, hogy még perzselt. Tettem mindezt több okból:

a) Rájöttem, hogy nem a Hi5ról fogok magamnak feleséget választani. Ha meg mégis arról kellett volna, akkor bizony a leányka egyedülállóként végzi, mert én arra az oldalra többet nem regisztrálok.
b) Fontosabbnak tartom a kapcsolataimat az igazi barátaimmal, mintsem hogy azokat csak fényképhozzászólásokkal ápoljam.
c) Továbbá nem látom nélkülözhetetlennek azt sem, hogy furábbnál furább testhelyzetekben készült fényképeit nézzem a tagoknak azon az oldalon. Sokszor, ha például egy fosógalamb pózba beállt leánykát láttam, csak avval tudtam nyugtatni magam, hogy biztos nehéz gyermekkora volt, mert épeszű ember olyan képet nem hogy internetre nem töltene fel, de még a számítógépén sem tartana meg. Úgyhogy – fájdalom - további életem ezen idiotizmus nélkül leszek kénytelen leélni.

Készülök Koszovóba. Csütörtökön indulnánk Budapestre, utána Szerbián át Koszovóba. Zsolti már régebb megemlítette ezt a lehetőséget, amit én persze hamar meg is ragadtam, hisz nem gyakran jár az ember ilyen helyeken. Missziós útról van szó, segélycsomagokat viszünk majd a szegényeknek. Kicsit izgulok, de remélem, azután fogok tudni beszámolót írni, ami azt jelenti, hogy egészségben, élve hazaérkeztünk.

2009. december 1., kedd

Sok mindenről

Az előző írás gondolatmenetét folytatva ki kell mondjam a verdiktet, hogy nagyon nagy fontossággal bírnak az én életemben a barátaim. De nem is tudom, miért osztom én itt az észt, inkább rá is térnék a gyakorlati bemutatására annak a hétvégének, amikor egy kisebb csapat Szatmár mezőségi kis városkájából fellátogatott hozzánk a nagy Kolozsvárra. Lassan már majdnem jó ideje ott lakok, úgyhogy nyugodtan mondhatom: Kolozsvárunkra. 
Ott az egymást látogatás frontján amúgy sem vagyunk túl deficitesek, ezért azt gondoltuk, hogy megosztjuk Renivel, Tündével és Zsoltival a sok áldását annak a dolognak, hogy közel lakik egymáshoz a szatmári egyetemista kompánia.
Nov. 20.-ra, péntekre beszéltük meg, hogy felutaznak a vendégek. Nem is felejtkeztünk el e becses dátumról lakótársaimmal, csak épp nagy fontosságot nem tulajdonítottunk neki. Péntek reggel felkeltünk, de épp csak azért, hogy le tudjunk megint feküdni. Egész nap pihentük a semmittevés szorgalmas tevését. És mikor abba is belefáradtunk, kikapcsolódásképpen megnéztünk egy filmet. Szóval így telt el ez a felettébb termékeny nap. Este megérkezett Reni, Tünde, meg Zsolti és pizsamában úgy vártuk őket, hogy a házban szemcsípő mamaszag terjengett, a vastagon kanverébszaros szőnyegen való közlekedést a reá dobált koszos ruhák nehezítették. A szemetet csak azért kellett a szobánk sarkába gyűjteni, mert a konyhát nem lehetett megközelíteni a mosatlan edények miatt. És így örültünk egymásnak.

Hű... Elképesztő! Csak ki akartam próbálni, milyen érzés lenne egy ilyen eseményről beszámolót írni. Nem kellemes. De még hervasztóbb visszaolvasni. Ezért most leírom, mi történt valójában.

Nem érheti vád kis családunk tagjait, Ottit, Vladot, meg engem a lakás általános tisztasága miatt. Szeretjük a rendet. Szó mi szó inkább élvezni, de annak megteremtésével sincs sok probléma. Mivel egyikünk sem származik olyan környékről, ahol a tarlóégetés még nemzeti ünnepnek számít, tudjuk, hogy vendéget nem illik kaotikus hajlékba fogadni. Porszívózás, mosogatás, gáztűzhelysúrolás, fürdő fertőtlenítése, ahogy az elő van írva, mind le lett tudva. Megjegyzem, hogy például a nappalink, ami egyben a háló is, meg az ebédlő is, háromszor lett kiporszívózva a biztonság kedvéért. Tehát átkapcsoltunk vendégváró üzemmódba. Végig nagy feszültséggel vártuk kománk érkezését, ezért sokszor fel is hívtam napközben, hogy meggyőződjem, nem-e felejtette el, hogy Kolozsvárra várattatik aznap. Semmiképp sem szerettem volna, hogy meglepetés érje, hogy rendetlen házzal várjuk. Zsolti nem lepődött meg, de én annál inkább, mikor tömbházunk előtt egy új autóval parkolt le. Külcsín-belbecs alapján egy olyan álomautóval, amit a magam fajta ágról szakadt ember esetleg valamilyen merészen vad álmában tudhat magáénak. Státuszszimbólumnak csak azért nem tituláltam azt az automobilt, mert senkit lesajnálni nem szerettem volna a Kasza családból, hogy csak egy hetes Passatra futotta. (irónia akart lenni) Meggyőződésem, hogy mi kívülállók sokkal reálisabb képet látnánk, ha kettő, vagy három ugyan olyan autó állna még a Panait boulevard-on a 22. szám alatt. Érezni, hogy simul tenyerembe a több, mint száz szilaj ló kantárát jelképező kormány, beszívni annak a káprázatos autónak illatát, nem mindennapi érzés volt. Rálépve a gázpedálra, és a sebességtől tehetetlenül besüllyedve a vezetői ülésbe, rájöttem, hogy lennék én is szerény, de sajnos nincs mire...

A Szatmár és Kolozsvár között megtett nagy távolságot leginkább abból az éhségből lehet kikövetkeztetni, ami általában már Zilah környékén gyilkolni kezdi gyomromat. Még nem sikerült egyszer sem olyan jóllaknom, hogy célba érkezésem után ne a hűtőnél tegyem legelőször tiszteletemet. Így esett meg ez Zsoltival is. És mivel az éhes szájba laktató kaja dukál, ezért az egész csapat felkerekedett, és ellátogattunk a híres pénztemetőbe, a Pólusba. Szerény véleményem az, hogy a különböző diéták, tudatos étkezés, egészséges ételek fontosságát csak teli gyomorral lehet tárgyalni. Ezért történhetett meg az, hogy minden előítéletünket a gyors éttermek ajánlataival szemben félretéve belevetettük magunkat a Kfc pikáns csirkehúsának élvezésébe. Tudatosan táplálkoztunk. Végig tudtuk, hogy eszünk. Sőt, még csak mellé sem haraptunk egyszer sem! Bár én általában mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem, mégis kibírtam, hogy ne terheljem amúgy is haldokló költségvetésem ilyen jellegű kiadásokkal. A többiek jóvoltából ez szerencsére nem akadályozott meg abban, hogy én is megízleljem a minden bút-bánatot feledtető Crispy Stripset. Ízlelőbimbóimra mámorító hatással bíró amuzbust gyorsan el is pusztítottuk, miután már csak valami gyomorszorító izgalomnak láttuk hiányát, ami esetleg segédkezhetett volna a teletömött gyomrunk emésztő tevékenységében. Erre a legalkalmasabbnak a negyedik epizódját láttuk a Végső állomás című filmsorozatnak, mely mint később kiderült, nem is okozott csalódást.

Az átizgult film után saját életünket féltve vonultunk hazáig, közben hevesen remélve, hogy nem történik meg velünk semmi olyasmi, amit a moziban láttunk.

A szombati napot a társaság eléggé felosztva töltötte el, de ennek ellenére volt részünk jóízű kacarászásokban, egyéb szórakozásban. Hogy e napra részletesebben nem térek ki, nem jelenti azt, hogy nem irthatnánk fel ezt is a Legendás Napok Listájára.

Vasárnap délelőtt Júlia hitének megpecsételésének lehettünk tanúi a bemeritkezésében. Délután pedig egy üdítően érthető, azonban kényelmetlenül realista prédikáción vettünk részt, ami azon túl, hogy meglátásomat e világról felülbírálta, Istennek újabb elvárásaira mutatott rá velem szemben. Este pedig lehetőségem nyílt konyhai képességeimet megvillantani, mikor mindannyian összegyűltünk kicsiny kis hajlékunkban, hogy egy kiadós vacsorát elfogyasszunk. Nagyon tetszett az is, hogy mindenki hozzájárult az est sikerességéhez: ki a konyhában serénykedett, ki a jókedvet biztosította, de együttes erőfeszítéssel egy igen jó kedélyű estét tölthettünk együtt. Most nem azt kell érteni, hogy különösebb erőlködéssel tudjuk csak jól érezni magunkat, hisz nálunk a sziporkázó jókedv az alapjárat.

Hogy ennyire nagyszerűre sikeredett e hétvége, csupán a társaságon múlt. Csak miután elmentek a vendégek ocsúdtam fel igazán, mennyi jóban is volt részem e pár nap alatt.

Azóta én hazadeportáltam magam, és pár itthon töltött nap után megint arra készülök, hogy folytassam kolozsvári életem pont ott, ahol múlt héten csütörtökön abbahagytam.

Ma esti olvasásom alatt egy érdekes gondolatra bukkantam: Faragjatok az óriásból hitetlent – és törpe lesz belőle. Nem akarok törpe lenni. Ezért gyúrok a hitemre.


2009. november 30., hétfő

Áhitat: ISTEN KEGYELME ÁLTAL VAGYOK, AMI VAGYOK

"...az Ő hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló" (1Kor 15,10).

Meggyalázza a Teremtőt az a mód, ahogyan mi tehetetlenségünkről beszélünk. Elégtelen voltunk siratása Istent szidalmazza, mert azt jelenti, hogy nem vesz tudomást rólunk. Váljék szokásoddá annak a begyakorlása, hogy Isten előtt megvizsgálod mindazt, ami emberek előtt olyan alázatosnak hangzik és akkor ijedten rájössz, milyen vakmerően szemtelenek az ilyen megállapítások. "Ó, nem kellene azt mondanom, hogy megszentelődtem, nem vagyok én szent." Mondd csak ki ezt Isten előtt és ott azt jelentené: "Uram, neked lehetetlen, hogy megszabadíts és megszentelj engem; vannak lehetőségeid, de nem az én számomra; annyi tökéletlenség van az agyamban és a testemben is, Uram, hogy ez lehetetlen." Talán az emberek fülének csodálatosan alázatosnak hangzik ez, de Isten előtt bizalmatlanság.

És megfordítva: azok a dolgok, amelyek Isten előtt alázatról tanúskodnak, az emberek előtt éppen az ellenkezőjének tűnnek. Ha ezt mondod: "Köszönöm Istenem, tudom, hogy megszabadítottál és megszenteltél engem", ez Isten szemében az alázat tetőfoka; ez mutatja, hogy teljesen átadtad magad Istennek és tudod, hogy Ő hű. Sohase törd azon a fejed, hogy az emberek előtt alázatosan hangzik-e, amit mondasz: csak Isten előtt légy mindig alázatos, legyen Ő neked mindenben minden.

Csak egyetlen kapcsolat számít: a te személyes kapcsolatod a személyes Megváltóval és Úrral. Engedj el minden mást, de ezt az egyet őrizd minden áron, és Isten véghez viszi tervét az életeddel. Egyetlen emberélet felbecsülhetetlen érték lehet Isten céljai szempontjából - és ez lehet éppen a te életed.

Forrás: Krisztus mindenekfelett

2009. november 27., péntek

Amigóim

Duplán szerencsés ember vagyok.
Életem kanyargós, göröngyös útjait járván többféle embertípussal találkoztam. Azt a két kategóriát emelném most ki, amelyik mérhetetlen szerencsésségem bemutatásában segíthet.
Elsőbe az a fiatal tartozik, akinek családja valóban egy oltalmazó fészket jelent, abban jól is érzi magát, de azon kívül számára nincs más, azaz nincs egy jó barátja, akiről biztosan tudja, hogy fontosnak tartja az életében. Most barátként nem a jött-ment ismerősök azon 95%-át értem, akivel ha találkozol, és netán még szóba is állsz vele, a felszínes „Hogy vagy?” eléd lökése mögött az az alantas vágya lapul meg, hogy végre beszélhessen magáról. De mint írtam, ennek a fiatalnak szoros kapcsolata van a szüleivel, és ez SZERENCSE.
A második kategória képviselője az a fiatal, aki például már az óvodában megélt nehéz elnyomás alatt, mikor a morózus tekintetű Ica óvónéni kegyetlen szívtelenséggel a tiltakozó gyermekekbe parancsolta a spenótot, maga mellett tudhatott valakit, vagy valakiket, akik megértették, támogatták. Majd későbbi életében is volt egy kenyeres pajtása, akire számíthatott, ha mondjuk bátorításra volt szüksége. Azonban ezt a bátorítást nem kapja meg otthon, mert a mindenenkárogó szülei, vagy a saját határfeszegető természete miatt az ő értelmezőszótárában az otthon fogalma mint csatatér jelenik meg. Családjukban annyi szeretet sem jelenik meg, mint amennyi ritmusérzéke van egy dobostortának. De mint írtam, ennek a fiatalnak szoros kapcsolata van barátaival, és ez SZERENCSE.
És most jövök képbe én. Családi életem harmonikus, és bár nem vagyok egy apostoltípus, mégis van pár cimborám, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, kitart mellettem. Bár oly sokszor én vezetem a bunkósági nagydíjat, mégis szeretnek. Ezért csak őszintén szeretni tudom őket. Ha azokat is viszont tudom szeretni, akikkel muszáj együtt éljek (családtagjaim), és ráadásul még igaz barátaim is vannak, akkor mi ez kérem szépen, ha nem SZERENCSE2 (a négyzeten)???

2009. november 14., szombat

Áhitat: SZELLEMIVÉ LETT ÉLET

"Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak; íme újjá lett minden" (2Kor 5,17).

Hogyan képzeled el a lelked megmentését? A szabadulás megtapasztalása valóban megváltoztatott mindent az életedben, többé nem nézed úgy a dolgokat, mint megszoktad azelőtt? Kívánságaid újak, a régi dolgoknak nincs hatalmuk többé feletted? A megtapasztalás egyik próbaköve az, hogy megváltozott számodra a dolgok fontossági sorrendje. Ha még mindig élnek a régi kívánságaid, nincs értelme újjászületésről beszélned. Ezzel csak önmagadat ámítod. Ha újjászülettél, Isten Szelleme valóságosan megbizonyítja a változást mindennapi életedben és gondolkozásodban. Amikor válságba kerülsz, te csodálkozol majd legjobban, hogy mennyire különbözöl attól, aki voltál. Még elképzelni is lehetetlen, hogy ezt te tetted. Teljesen és csodálatosan más lettél, és ez bizonyítja, hogy megmentett lélek vagy.

Milyen változást hozott üdvösségem és megszentelődésem? Például ezt: az 1Korintus 13 világosságában állok-e, vagy kibúvókat keresek? A váltság, amit a Szent Szellem vitt véghez bennem, szabaddá tesz egészen. Amíg a világosságban járok - mint ahogyan Ő a világosságban van -, addig Ő nem lát semmi megróni valót, mert az Ő élete bennem részletesen kimunkál mindent, nemcsak a tudatos életemben, hanem annál mélyebben is.

Forrás: Krisztus mindenekfelett

2009. november 13. Péntek

Jó rég jártam erre. Ez csak két dolgot jelenthet. Egyik az, hogy nem volt időm unatkozni. Hogy ez mennyire becses érzés, nem is kell firtatnom. Nem ritkán, főleg mikor kint borús az idő, az én hangulatom is felhőssé válik, egy erős hiábavalóság-érzet hatalmasodik el rajtam. Ilyenkor még arra is lusta vagyok, hogy becsületesen, annak rendje-módja szerint unatkozzak. Hiába próbálok meghúzódni a tér-idő kontinuum egy elrejtettebb görbületében vegetációs üzemmódba átváltva, várván a jobb időket, az csak jönni nem látszik, sőt az a bizonyos pont is odakerül az i-re, amikor az univerzum ez esetekben rendszerint hókon vág egy gázszámlával, vagy egy új könyv megvásárlásával. Most erről szó nincs. És ez jó érzés.

A másik opció az lenne, hogy a szó összes értelmében megrázó esemény utáni düh olajsugara fröccsen az ihletem égő gyufaszálára, ami máglyatűz erejével emészt belülről, míg ki nem írom, vagy beszélem magamból. Furcsa, de mégis rá kellett jönnöm, hogy legjobban az idegesség ösztönöz arra, hogy írjak. Most erről sincs szó. És ez még jobb érzés.

A fentiek fényében tehát e bejegyzés híján lesz minden epés gondolatnak, mert most egyszerűen jól vagyok. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem történt velem semmi említésre méltó az elmúlt napokban. Sőt… Ezért kezdem az elején.

Múlt pénteken, tehát egy hete, pár szatmári fiatallal egy nagyot s merészet gondolva elindultunk Zilahra, hogy az ott megrendezésre kerülő imaéjszaka áldásait megtapasztaljuk. Persze az a döntés, hogy én is menjek, nem született meg oly könnyen. Nem kellett sokat kínlódjak, hogy lelki életem sorvadásának jeleit felismerjem magamon, ezért féltem elmenni Zilahra. Féltem, mert nem akartam hitből élni. Féltem, mert világossá vált előttem, hogy ha Isten jelenlétébe akarok kerülni, akkor nem takargathatom bűnömet fennkölt imákkal. Féltem teljes leleplezetlenséggel kegyelemért könyörögni. De mérlegelve azt, hogy mi könnyebb, görcsös erőlködéssel tovább tenni a sajátomat, vagy alázatosan felkiáltani megújító erőért, végül elhatároztam, hogy nekem fontosabb a lelkem nyugalma, mint testem kényelme.

Kétség nem fér hozzá, hogy minden jelenlévő egyedi alkalom tanúja lehetett, amikor megérezhettük Urunk szeretetét, amivel átöleli, magához vonja azokat, akik akár csak egy lépést is tesznek felé. Több „felvonásban” imádkoztunk számos témáért. Saját magunkat, ifinket, vezetőinket, megtéretlen barátainkat, ismerőseinket emelhettük imakarjainkon Teremtőnk elé. Úgy az egyenkénti hangos imában, vagy a csoportos fohászkodásban, esetleg a közös Istenhez fordulásban számomra felfedezetlen erőforrásokra bukkantam. A Jakab 5:16 tanácsát betartva engedhettük, hogy a frissítő zápor megáztassa a kiszáradófélben lévő lelkünket. Nem könnyű feladat szavakkal leírni azt, milyen érzés volt meghallani Isten válaszát imámra az 5Mózes 20:4 által: „Mert Istenetek az Úr veletek megy, harcol értetek ellenségetek ellen, és megsegít benneteket.” Szerintem ez az igevers mindenkinek bátorítóul szolgálhat, figyelembe véve, hogy nap, mint nap újabb és újabb „ellenségekkel” találkozhatunk: hitetlenség, egy vizsga, vagy akármi más, amivel csak úgy vívhatunk sikeres harcot, ha mennyei erő tölt be minket.

Szívünkben ez est által gyújtott tűz nem halványult a szombati nap folyamán sem. Ifi után úgy éreztem, muszáj imatámogatást kérnem azoktól, akiknek ugyancsak szükségük volt a lelki lélegzetvételre, az imádkozásra. Bár azt hittem, hogy kevesen fognak visszamaradni, és csak én fogok beszélni, kellemesen csalódnom kellett. Több mint tíz ifitag imatémájáért, problémájáért imádkozhattunk. Meglepő őszinteség tanúsította az ilyen imaalkalmak szükségességét. Úgy a zilahi, mint a szatmári alkalom közelebb hozott minket egymáshoz, de legfőképp Istenhez.

Visszatérve a jelenbe, most nyugovóra térek, mert éjjel háromnegyed kettő van. Folytatás következik!

2009. november 6., péntek

Mai Ige

Tanulj meg jobb döntéseket hozni!
„…az okos vigyáz a lépésére” (Példabeszédek 14:15)

Ha még mindig ugyanazokba a hibákba esel ötvenévesen, mint amikbe húszévesen estél, bölcsességet kell kérned Istentől. „Az értelmes ember szíve ismeretet szerez, és a bölcsek füle ismeretre törekszik” (Példabeszédek 18:15). Ami most vagy, azt azok a döntések határozták meg, amiket a múltban hoztál. Ha meg akarod változtatni a jövődet, tanulj meg jobb döntéseket hozni! Légy bölcs! Engedd, hogy ezek az alapelvek vezessenek: a) soha ne hozz hosszú távú döntéseket átmeneti körülményekre alapozva! Ha így teszel, később bánni fogod. b) Ne hagyd, hogy az érzelmek elvakítsák értelmedet! Imádkozz, mérlegeld gondosan a dolgokat, érett ítélőképességre alapozd döntéseidet! c) Éles szemű emberekkel vedd körül magadat, és vedd igénybe ajándékaikat, de ne félemlítsen meg szakértelmük! d) Szánj időt arra, hogy minden lehetőséget átgondolj! Ami ma jónak tűnik számodra, holnap talán nem fog annyira jónak tűnni! e) Nem tudsz minden fronton eredményesen harcolni, tehát körültekintően válaszd meg a csatáidat! Egyszerűbben szólva: van olyan, amiért nem érdemes harcolni. f) Szánj időt a teljes igazság megismerésére! A feltételezések válsághoz vezetnek. g) Vedd tekintetbe minden lépés várható következményeit! Kérdezd meg magad: „Kész vagyok most arra, hogy ezzel foglalkozzak?” h) Legyen gondod rá, hogy elvárásaid ne haladják meg lehetőségeidet és erőforrásaidat! Légy realista! Ha nem tudsz számolni, ne keress állást pénzügyi területen! Ha nem tudsz énekelni, ne akarj lemezt kiadni! Arra koncentrálj, amihez Isten ajándékot adott neked! Abban leszel sikeres! i) Az idő a leginkább korlátozott és a legértékesebb eszközöd. Ne pazarold! j) adj magadnak 10% esélyt arra, hogy tévedsz, 50%-os esélyt arra, hogy elárulnak, és 100% elkötelezettséget arra, hogy bízni fogsz Istenben, mész előre, és túléled az egészet!


Forrás: maiige.hu

Itthon. Itthon?

Itthon vagyok. Majdnem egy hónap után újból élvezhetem kis szülővárosom fülledt egyhangúságát. Azt az egyhangúságot, amit a belső unalom szépen kipakol a mellettünk elsétáló emberek, vagy nyugodt meditációjából pimasz vásárlók által felzavart elárusítónők arcára. Ami ezen állapotnál is szomorúbb, az az, hogy ebből még csak változni sem akarunk. Miért vennénk például a fáradtságot, hogy az asztenoszféra mélységéig lenyúló gödröket betömjük Szatmár utcáin, ha az autónk alváza kedvenc dalunk ütemére verődik az aszfalthoz óra ketyegésének gyakoriságával? Ezen magvas gondolatok nem most hagyták el agyam szülőszobáját, csupán felelevenedtek bennem, midőn hazafelé utazásom alatt legfőbb tevékenységemmé az vált, hogy a cigarettafüstjét a sofőr bácsinak ki próbáljam köhögni a nikotintól bántalmazott tüdőmből. 
Hasonlítsuk össze Szatmárt mondjuk Kolozsvárral. Na az igen... Ott már van élet. Friss eseményt hozok fel példaként, hogy ezen állításomat bizonyítsam is. A kincses városnak román lakossága tegnap összeszorult gyomorral készült a főtér egy részének megnyitására. Erre válaszul hatalmas csinnadrattával mozgósították erőiket a különböző magyar nacionalista szervezetek, hogy ezen ünnepélyt rögtön bojkottálják. Így tetszik nekem, ha van mozgás egy közösségben.
Heves vitázásba is merültem egyik csoporttársammal ezen a témán, de nem sikerült szegletre jussunk úgy bő háromnegyed óra után sem, hogy jó-e ez a hőbörgés, vagy inkább csak több rosszat csinál. Mindketten megalapozott érveket hoztunk fel nézetünk igazolására, úgyhogy nem sikerült pontot tegyünk annak a hosszú mondatnak a végére.

Ma este elhatároztam, hogy én is részt veszek a holnapi zilahi imaéjszakán. Sokszor úgy érzem, hogy akár egy hangtalan Istenhez kiáltás után is már tapasztalhatom az ő segítségét. Ezért döntöttem úgy, hogy el szeretnék tölteni egy ilyen nem mindennapi estét Isten jelenlétében.

Jaj de jó itthon nekem! Kolozsváron úr vagyok. Saját magam ura. És rá kellett jönnöm, hogy sokszor rossz uralkodó vagyok. Itthon viszont megint én lehetek a kicsi fiú. És néha ez nagyon jól esik. Így még arról is elfelejtkezem, hogy a kolozsvári tömbházunk ügyintézője hozzánk jött reklamálni zajolásra hivatkozva, annak ellenére, hogy mi nem tudunk meglenni a lakásban napközben a felettünk lakó szomszéd arcátlanul hangos zenéje miatt. Türelmes lakótársainkkal a legmegfelelőbb alkalmat keressük meggyőzőerőnk hatékonyságát tökéletesítve, szavaink kardjának élét fenve, arra, hogy szembesítsük az adminisztrátort a zord valósággal. Fejleményekről majd beszámolok.

Mai írásomat egy érdekes idézettel zárom.
„Ha egy olyan embert látsz, akinek feltűnően sok jámborság van a kirakatában, akkor biztos lehetsz afelől, hogy annak kevés van belőle raktáron.” (C.H. Spurgeon)

2009. november 1., vasárnap

2009. október 29. csütörtök

Annyi, de annyi írnivalóm van. Vagyis csak lenne. Nem érzem elememben magam. Talán, mert éjjel háromnegyed 3 van? Szerintem nem…

Ülök itt, és gondolkodok azon, hogy melyik eseménnyel is kezdjem, amit átéltem az elmúlt napon.

Ma hirtelen felindulásból nekiláttam tanulni. De hogy erre a nagy dicséretes tettre hogyan is került sor, kielemezzük azonnal.

Utóbbi időben kedves felettünk lakó szomszédunk olyan tévhitben él, hogy amikor ő bezárja az amúgy elég romos állapotban lévő lépcsőházunk gettószerű folyósólyára nyíló ajtaját, körülötte minden és mindenki azon módon megszűnik létezni. Nem, mintha engem nagyon zavarna, ha például szeretett szomszédunk szövőversenyt rendezne szűk baráti körének, vagy kedvelt társaságát pantomim előadásokkal szórakoztatná, hisz azért még én sem vágtam fel zsémbes nagymamának. A fiatalokat meg kell érteni… Ebben gyakorlom magam, mikor említett lakója tömbházunknak minden áldott reggel 8 óra tájt zenés ébresztőt tart nekünk. Pozitív oldala a dolognak, hogy ingyen és bérmentve. Egyetlen aprócska probléma van csak, éspedig az, hogy mi erre meg nem kértük őt. Mégis olyan kitartóan végzi ezt a feladatának tekintett szomszédidegesítést, hogy már majdnem letettem arról a tervemről, hogy egy baltával látogatok fel egyszer a negyedikre, és inkább vinnék majd egy doboz bonbont neki, mellette egy kis cetlivel: „Legállhatatosabb szomszédomnak!”. Fogalmam sincs, hogy fiúval vagy lánnyal lenne e dolgom, ha tiszteletemet tenném a felettünk lévő apartmannál, ezért ezentúl, mint „lakos” fogok reája hivatkozni. Bár a „h***e pofátlan barom” név akkurátus részletességgel tükrözné iránta táplált érzelmeimet, mégis megmaradok a „lakos”-nál. Mindig is tudtam, hogy vaj szívem van… Szóval lakosunk tudhat valamit, ha sikerült eljuttatnia a „Jé, zene!” ártatlanul meglepődött szituációból a mostani, „Drágajóistenem, már megint zene??!” drámaian csapzott lelkiállapotomba. Ilyen gondolatokkal kezdtük a napot Otti lakótársammal egyetemben.

Kialvatlan ráncok, meg még két inkább szatyor kategóriájába sorolható táska a szemem alatt, plusz egy hatalmas, nagyon borzos fej köszönt vissza rám a fürdőszobai tükörből, amint sikerült annyira kifeszíteni két szemhéjamat, hogy el tudjak menni a mosdóig, anélkül, hogy lefejeljem a gardróbunkat. Esküdni mertem volna rá, hogy az a fej még füstölt is a dühtől… De szerencsére nem szoktam esküdni. Viszont a lakos zenéje okozta felindultságot hamar háttérbe szorította az aznapi első értelmes gondolatom: Meg kell nyiratkoznom. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem volt még lobogósan nagyra megnőve a hajam, de a haj amit már fésülni lehet, az számomra hatalmas teher. Ezért attól gyorsan meg is szabadultam a hozzánk közel lévő borbélynál nem kevés 10 lejért. Az ember azt hinné, hogy annyi pénzért ki tudja, milyen extra szolgáltatást is kap (fejbőr masszázs, ilyen-olyan hiábavalóságok), pedig nem. De hogy mennyire nem, alátámasztja az a tény is, hogy azt hiszem, az amúgy selymesen puhának hitt hajam agresszív hadjáratot indított nyakam és hátam egész bőrfelülete ellen, míg fel nem értem a lakásunkba, és le nem mostam magamról a szívélyes borbély néni által vastagon rajtam hagyott, de szerencsére levágott bundát, ami addig könyörtelenül szúrt. A néni már élete derekát jóval túllépő, beszédes személy volt. Beszélgettünk végig. Sokat… Túl sokat… És bár az ott eltöltött idő alatt rájöttem, hogy beszélgetőpartnerem nem csekély intellektus hiánnyal éli boldogan napjait, mégis ez az alkalom remek lehetőség volt arra, hogy tapasztalataim dicső erdejébe még egy fát elültessek, melynek táblácskájára ez van ráírva lekoptathatatlan betűkkel: „Voltam borbélynál is”.

Ja és azt a félmaréknyi kiálló hajat sikerült levágnom magamnak ollóval, amin a férfifodrász néni (hehe, vagány szójáték) nem szemüvegen át néző szeme légiesen átsuhant.

Ennyi volna a bevezető a mai írásom témanyitó gondolatába. Ezután ellátogattam az egyetemem könyvtárába, ahol olthatatlan tudásszomjjal láttam neki a büntetőjog tanulásának. Hogy ez mennyire izgalmas volt, avval tudom érzékeltetni, hogy több sort e téma boncolgatására nem is pocsékolok. Mégis olyan jó érzés volt ott ülni, és végre olyat tenni, amire akárki rámondhatná, hogy értelmes időtöltés. Ez a jó hangulat határozta meg a nap hátralévő óráit. Nagyon elfáradva ugyan, de boldogan battyogtam el ifire, miután már úgy éreztem, hogy minden testrészem felkelést indít ellenem, ha még egy percet tovább ülnék a könyvtár tanulótermében.

A csütörtök esti ifi meghívott előadója Budai Lajos volt. De neki közbejött valami, és nem tudott eljönni, így feleségét küldte el hozzánk, hogy Isten szolgálatáról, az arra való elhívásról tartson nekünk tanítást. Már első mondataival Evódia leszögezte, hogy nem tanítást, előadást szeretne tartani, hanem csak elmondani azt, ahogy ő megértette, mit jelent Istennek szolgálni, az ő munkájába beállni. Számomra nagyon felemelő érzés volt hallgatni egy olyan személy megtapasztalásait, aki tényleg megéli azt, amit beszél, nem pedig üres, „szép és jó” konzerv-dumákkal tömi az addigra amúgy is lefáradt agyunkat. A több mint egy órás beszédéből, amit amúgy szakadatlan figyelemmel sikerült kísérnem, több minden megfogott, de egy említett pont különösen gondolkodóba ejtett. Az arról szólt, hogy sokan meghallják Isten megtérésre hívó szavát. Sokan engednek is neki. Sokan meg is térnek, ilyen-olyan indíttatásból. De az Isten megtérésre hívó hangját elfogadók, miután üdvösséget nyertek, rögtön meghallják a Mindenható megszentelődésre hívó hangját is. Mert ugye a megtérők, megtértek nem válnak szentekké. Csupán megváltozik a világnézetük, átalakul az értékrendjük. De miért van az, hogy a megszentelődés útjára már kevesebben térnek rá? Pedig Istent nem lehet szolgálni régi természettel, régi szokásokkal, régi énnel. Ez szeretném, ha tovább is foglalkoztatna engem.

Egy másik, igencsak érdekes gondolat is eszembe jutott. Sokszor van úgy, hogy azt érezzük, nem tudjuk mi a célja az életünknek. Olyan tragikusan fogjuk fel ezt, pedig a megoldás irtó egyszerű. Ha veszek például egy szerszámot, és nem tudom, mire jó is az pontosan, elolvasom a használati utasítást, hogy rájöjjek, mi volt a szándéka a feltalálójának avval a bizonyos szerszámmal. Isten a mi „feltalálónk”. Miért nem fordulunk egyből hozzá, ha nem tudjuk, mi az életünk célja?

Csütörtöki napomat újból Doriéknál zártam. Ott olyat tettem, amit eddig még sosem. Értelmesen elbeszélgettem Dorival. Hogy miről? Nem szabad elmondjam, mert megkért rá. Nem, mintha el tudnám mondani, ha akarnám is. Süketek párbeszédeként zajlott az eszmecserénk. Mindenki elbeszélt a másik mellett, anélkül, hogy tudnánk, kiről, vagy épp miről is van szó.

Még mindig fenntartom azon állításom, hogy eddigi legértelmesebb beszélgetésem ez volt Dorival…

És ezután péntek lett.

HIT

"Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni" (Zsid 11,6).

Az a hit, amely ellentétben áll a józan gondolkozással, csak vakhit; az a józan gondolkozás pedig, amely ellentétben van a hittel: észuralom. A hitben való élet ezt a kettőt helyesen kapcsolja össze. A józan ész nem hit és a hit nem józan ész. A kettőnek egymáshoz való viszonya szerint vagy természeti, vagy szellemi az ember, ösztönei alapján él, vagy ihletettségben.

Jézus Krisztus soha semmit nem mondott a "józan ész" alapján, hanem kijelentésből, amely eléri azt a partot, ahol a józan ész csődöt mond. A hitnek próbán kell átmennie, mielőtt látható valósággá válnék. "Tudjuk, hogy... minden javukra van" (Róm 8,28) a hívőknek, mert mindazzal, ami történik, Isten átformálja az eszményi hitet kézzelfogható valósággá. A hit mindig az Istennel való személyes kapcsolat vonalán munkálkodik. Isten célja az, hogy lássa, hogyan lesz gyermekei életében az eszményi hit valósággá.
A hétköznapi élet minden részletére vonatkozóan van Istennek kijelentett szava, amivel kipróbálhatjuk gyakorlati megtapasztalásainkban, hogy mennyire hiszünk Istenben. A hit roppant elv, mely mindig Jézus Krisztust teszi az első helyre: "Uram, te ezt és ezt mondtad (pl. Mt 6,33), őrültségnek látszik, de én a Te szavadra megkockáztatom." Állandóan harcolnunk kell azért, hogy észhitünket valóságos személyes tulajdonunkká tegyük. Isten olyan körülmények közé visz, ahol növeli hitünket, mert a hit természete az, hogy tárgyát valósággá változtassa. Amíg Jézust nem ismerjük, Isten inkább elvont fogalom nekünk, nem tudunk hinni benne. De amint meghalljuk Jézus szavát: "Aki engem látott, látta az Atyát", olyan valaminek vagyunk a birtokában, ami valóság, és hitünk határtalan. A hit az egész ember helyes viszonyát jelenti Istennel Jézus Krisztus Szellemének ereje által.

Eddig az idézet a Krisztus mindenekfelett áhítatos könyvből.

-----------------------------------------------------------------------------------------

Képzeljük el, hogy át akarunk kelni egy folyón. Elindulunk a folyó medre felé. Lépdelünk a vízben, a vízszint meg csak egyre emelkedik. És mit teszünk, ha a folyó medre olyan mélységet ér el, hogy már nem tudunk lábon állva előre haladni? A megoldás egyszerű: elkezdünk úszni.

Logikus, hogy térdig érő vízben nem fogunk úszni, viszont abban  a vízben sem fogunk járni próbálni, ami jóval ellepné fejünket.

A keresztyén hitélet is így működik. Ameddig lehet, a tudásunkra hagyatkozunk. Amikor viszont az már nem kielégítő, akkor lép közbe a hit. Ne próbáljuk meg korlátolt rációnkkal Isten kifürkészhetetlen lényét megérteni. Fogadjuk el hit által, hogy Ő él, és egyedül Ő a mindenható, akihez minden problémánkkal fordulhatunk.

2009. október 28. szerda

Egy nap csak úgy kerek, ha a testi kimerülést a szellemi kifáradás ellensúlyozza. Az előbbit az este 8-ig tartó szeminárium-sorozatom szavatolta, míg az utóbbi csak most kezdődött el, a ma esti beszámolóm megírásával.

A napot - a reggeli felkelést övező szokásos - szenvedéssel kezdtem. Az a tudat sem olajozta kedélyállapotom rozsdás fogaskerekeit, hogy este későig fogom életem értékes perceit az egyetem hideg falai között tölteni.

Készülődésemet még nehézkesebbé tette, hogy az ablakon kinézve nem szép idő tárult elém. Olyan semmilyen idő, amikor nem tudod, hogy eső előtti borús felhők gyülekeznek az égen, vagy csak a Nap vonja meg önzőn az életet adó, testet-lelket melengető sugarait. Ilyenkor van az, hogy az ember az elkövetkezendő nehéz időkre gondolva dupla alapossággal súrolja meg a hátát a reggeli zuhanyzás alatt, és mintha alkalom fogmosásra soha többé nem lenne, olyan nagy elhatározással markolja meg a fogkefe szárát, méltóságteljes felelősségtudattal gondoskodva szájának higiéniájáról. Több módját az időhúzásnak nem találtam. Minden lehetséges verzióját az óráról való lógásnak feltérképezve fogyasztottam el a soványka reggelimet, és mikor már a harmadik igazítás ellenére is tökéletesen állt rajtam a felsőm, miután a nadrágomat a negyedik, rajtaütésszerű ellenőrzés alkalmával sem kellett felhajtani még jobban, rájöttem, hogy nincs más hátra, mint kilépni a csendes kis fészekből a zsivajgó, a felszínen mozgalmas életet mutató Kolozsvár lakosainak forgatagába.

Miért, és hova rohan mindenki? Miért nem tudok egy semmibe sem kerülő mosolyt küldeni az oly sokat megélt, görnyedt öreg néni felé, aki ártatlanul mesterkélt ízléssel összekötözött virágcsokor árával próbálja kiegészíteni semmire sem elég nyugdíját? Az a felismerés hasított belém, hogy nem én kések, hanem a világ nagyon siet…

Paradox módon a város idegtépő zaja ellen a fülhallgatóm hallást károsító zenéjével védekezek. Az általam kedvelt dallamokkal próbálok magam köré védőburkot húzni. A nap minden pillanatában próbálják megerőszakolni érzékszerveinket reklám esetén a pénzre éhes emberek, vagy vadparaszti jellemüket hősiesen hirdető, lelkileg sivár egyedei fajunknak, akik egészséges emberi lélekre sorvasztó hatással bíró zenét bömböltetnek minden büszkeségüket megtestesítő autójukból.

Ma született meg az a nemes elhatározásom, hogy többet angolórára én nem megyek. Kedves vörös hajú tanárnőnk szőke agyának fondorlatos gondolatainak kigöbözésére képes ember szerintem még nem született meg ezen a földön. Egyre rohamosabb mértékben őszülő hajszálaimnak számát nem szeretném szánt szándékkal szaporítani, ezért csak a vizsgán fog engem viszont látni a tanárnő.

Az emberpróbáló angolórát minden önértékelésemet porba tipró büntetőjog szeminárium követte. Muszáj odarakjam magam tanulni…

Nem volt erős az elhatározás bennem arra nézve, hogy most hétvégén hazamenjek, de a mai nap után biztos, hogy Kolozsváron maradok tanulni. Remélem, hogy összejön.

Társadalmi vonulata a mai szemináriumoknak nem hagyott maga után kívánni valót, hisz T. mellett ültem végig, ami biztosította, hogy jól érezzem magam.

De akármilyen jól is éreztem magam ebből a szemszögből nézve, mégis jó volt végre felállni a kényelmetlen padról, avval a tudattal, hogy legközelebb már csak a szobám székére fogok leülni.

És sikerült. Itt ültem végig, míg megírtam ezt a beszámolót a mai napomról. A múltról többet ma már nem írok, hisz az már csak olyan, mint a híd alatt elfolyt víz, a jövőről meg írni értelmetlenség, megvárom, míg az is múlt lesz, és írhatok róla. Tehát holnap este.

2009. október 27. kedd

Egy bennem rég megfogalmazódott tervet sikerült ma valóra váltani. Sikerült rávennem magam, hogy nekilássak írni. Hogy miről is? Még nem tudom. Nem gondoltam én semmilyen nagy, szépirodalmi naplóvezetésre, csupán a hétköznapi életem megírására. Mi más lenne szebb, mint az élet emberhez méltó megélése?!

Egyre jobban ráismerek arra, milyen hatalmas értéke van az életnek. Szándékosan írtam értéket, és nem értelmet, mert az utóbbiról még én sem tudtam maradéktalanul meggyőződni. Nap, mint nap apró, törékeny mosoly-szirmok teszik értékesebbé az életet. Vajon ezek átélésében, felismerésében merülne ki az ember földön töltött életének értelme? Rádöbbentem, hogy a napjaim csak a jelenben tűnnek egyhangúnak, mert ha a múltra tekintek vissza, mindig minden olyan más.

Arra gondoltam, milyen lenne egy olyan életet élni, amelyben csak izgalmas, mozgalmas események lennének, amiben a felszabadultság, öröm, „enyém-az-egész-világ” felhőit sosem kergetné el a magányosság, céltalanság, unalom, magárahagyatottság, az egész életbe belefáradás nehéz, borús, gyakran ólomsúlyú esőcseppeket hordozó felhője? Szép lenne. Szép álom… És mikor az ólomsúlyú esőcseppek még akkor is mélyebbre döngölnek, amikor azt hinné már az ember, hogy nem kerülhet lennebb, hova lehet menekülni? Mi, esetleg ki jelenthetné a biztos menedéket? Természetesen reflex-szerűen azt mondom, hogy Istenhez kell fordulni, hogy ő felemeljen. Azonban magamat ismerve ilyenkor semmi sem nehezebb, mint hittel imádkozni. Az elméleti, vagy letudom-a-ma-esti-imádkozást-is Istenhez fordulás azonban bír-e olyan mély őszinteséggel, hogy Teremtőm azt válaszra méltassa? Vagy csak ő, mindenható erejénél fogva meglátja kínlódásomat, és kisegít áldatlan helyzetemből?

Ma megint erőt vett rajtam az emberi felelőtlenség és elmulasztottam a reggeli áhítat megtartását. Szerencsére a suliban volt olyan unalmas a szeminárium, hogy nekilássak mobilozni, és sikerült elolvasni a Mai Igét. Személyre szabott üzenetet sikerült nyernem belőle. Mai téma az állhatatosság volt. Nem tudom szó szerint idézni, de egy mondat különösen megfogott. Valahogy így szólt: Mennyei jutalmadat a földi kitartásod mértéke határozza meg. Isten csak azt méltatja, aki ha el is esik, sértetlen hittel pattan fel, és még eltökéltebben éli Istennek az életét. Erre van szükségem…

Este Doriékhoz mentünk át Ottival. Itt volt Kolozsváron Angi Tünde is, mert a váradi konfiról még nem ment haza. Egész kedélyes beszélgetés bontakozott ki az este folyamán.

Természetesen azzal tisztában vagyok, hogy például a ma esti alkalom részletes leírásának sok értelme nem lenne, mégis azt akarom, hogy emlékezzek erre is, ha majd valaha leülök átolvasni írásomat. Ami egyszer mosolyra késztetett, túl fontos ahhoz, hogy elfelejtsük, mégis vagy egy homályos emlék-foszlány a hétköznap szürkeségében, vagy már nem is emlékszek rá. Ezért akarom, hogy maradjon egy nyom a történelemben, ha már felejtős memóriám emlék-barázdáit az idő homokja gyorsan feltölti.

A múlt az, ami a leghatékonyabban tudja formálni egy ember karakterét. A jó emlékek késztetik arra, hogy az adott esemény megismétlésére törekedjen, míg a rosszak védőkorlátként szolgálnak, megóvván az embert, hogy újbóli kellemetlenséget éljen át.

Emlékezni akarok!!!

De ma este még pihenni is, mert már fél 2 van, és reggel megyek egyetemre.

Opera, the fastest and most secure web browser