Jó rég jártam erre. Ez csak két dolgot jelenthet. Egyik az, hogy nem volt időm unatkozni. Hogy ez mennyire becses érzés, nem is kell firtatnom. Nem ritkán, főleg mikor kint borús az idő, az én hangulatom is felhőssé válik, egy erős hiábavalóság-érzet hatalmasodik el rajtam. Ilyenkor még arra is lusta vagyok, hogy becsületesen, annak rendje-módja szerint unatkozzak. Hiába próbálok meghúzódni a tér-idő kontinuum egy elrejtettebb görbületében vegetációs üzemmódba átváltva, várván a jobb időket, az csak jönni nem látszik, sőt az a bizonyos pont is odakerül az i-re, amikor az univerzum ez esetekben rendszerint hókon vág egy gázszámlával, vagy egy új könyv megvásárlásával. Most erről szó nincs. És ez jó érzés.
A másik opció az lenne, hogy a szó összes értelmében megrázó esemény utáni düh olajsugara fröccsen az ihletem égő gyufaszálára, ami máglyatűz erejével emészt belülről, míg ki nem írom, vagy beszélem magamból. Furcsa, de mégis rá kellett jönnöm, hogy legjobban az idegesség ösztönöz arra, hogy írjak. Most erről sincs szó. És ez még jobb érzés.
A fentiek fényében tehát e bejegyzés híján lesz minden epés gondolatnak, mert most egyszerűen jól vagyok. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem történt velem semmi említésre méltó az elmúlt napokban. Sőt… Ezért kezdem az elején.
Múlt pénteken, tehát egy hete, pár szatmári fiatallal egy nagyot s merészet gondolva elindultunk Zilahra, hogy az ott megrendezésre kerülő imaéjszaka áldásait megtapasztaljuk. Persze az a döntés, hogy én is menjek, nem született meg oly könnyen. Nem kellett sokat kínlódjak, hogy lelki életem sorvadásának jeleit felismerjem magamon, ezért féltem elmenni Zilahra. Féltem, mert nem akartam hitből élni. Féltem, mert világossá vált előttem, hogy ha Isten jelenlétébe akarok kerülni, akkor nem takargathatom bűnömet fennkölt imákkal. Féltem teljes leleplezetlenséggel kegyelemért könyörögni. De mérlegelve azt, hogy mi könnyebb, görcsös erőlködéssel tovább tenni a sajátomat, vagy alázatosan felkiáltani megújító erőért, végül elhatároztam, hogy nekem fontosabb a lelkem nyugalma, mint testem kényelme.
Kétség nem fér hozzá, hogy minden jelenlévő egyedi alkalom tanúja lehetett, amikor megérezhettük Urunk szeretetét, amivel átöleli, magához vonja azokat, akik akár csak egy lépést is tesznek felé. Több „felvonásban” imádkoztunk számos témáért. Saját magunkat, ifinket, vezetőinket, megtéretlen barátainkat, ismerőseinket emelhettük imakarjainkon Teremtőnk elé. Úgy az egyenkénti hangos imában, vagy a csoportos fohászkodásban, esetleg a közös Istenhez fordulásban számomra felfedezetlen erőforrásokra bukkantam. A Jakab 5:16 tanácsát betartva engedhettük, hogy a frissítő zápor megáztassa a kiszáradófélben lévő lelkünket. Nem könnyű feladat szavakkal leírni azt, milyen érzés volt meghallani Isten válaszát imámra az 5Mózes 20:4 által: „Mert Istenetek az Úr veletek megy, harcol értetek ellenségetek ellen, és megsegít benneteket.” Szerintem ez az igevers mindenkinek bátorítóul szolgálhat, figyelembe véve, hogy nap, mint nap újabb és újabb „ellenségekkel” találkozhatunk: hitetlenség, egy vizsga, vagy akármi más, amivel csak úgy vívhatunk sikeres harcot, ha mennyei erő tölt be minket.
Szívünkben ez est által gyújtott tűz nem halványult a szombati nap folyamán sem. Ifi után úgy éreztem, muszáj imatámogatást kérnem azoktól, akiknek ugyancsak szükségük volt a lelki lélegzetvételre, az imádkozásra. Bár azt hittem, hogy kevesen fognak visszamaradni, és csak én fogok beszélni, kellemesen csalódnom kellett. Több mint tíz ifitag imatémájáért, problémájáért imádkozhattunk. Meglepő őszinteség tanúsította az ilyen imaalkalmak szükségességét. Úgy a zilahi, mint a szatmári alkalom közelebb hozott minket egymáshoz, de legfőképp Istenhez.
Visszatérve a jelenbe, most nyugovóra térek, mert éjjel háromnegyed kettő van. Folytatás következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése