2009. október 29. csütörtök

Annyi, de annyi írnivalóm van. Vagyis csak lenne. Nem érzem elememben magam. Talán, mert éjjel háromnegyed 3 van? Szerintem nem…

Ülök itt, és gondolkodok azon, hogy melyik eseménnyel is kezdjem, amit átéltem az elmúlt napon.

Ma hirtelen felindulásból nekiláttam tanulni. De hogy erre a nagy dicséretes tettre hogyan is került sor, kielemezzük azonnal.

Utóbbi időben kedves felettünk lakó szomszédunk olyan tévhitben él, hogy amikor ő bezárja az amúgy elég romos állapotban lévő lépcsőházunk gettószerű folyósólyára nyíló ajtaját, körülötte minden és mindenki azon módon megszűnik létezni. Nem, mintha engem nagyon zavarna, ha például szeretett szomszédunk szövőversenyt rendezne szűk baráti körének, vagy kedvelt társaságát pantomim előadásokkal szórakoztatná, hisz azért még én sem vágtam fel zsémbes nagymamának. A fiatalokat meg kell érteni… Ebben gyakorlom magam, mikor említett lakója tömbházunknak minden áldott reggel 8 óra tájt zenés ébresztőt tart nekünk. Pozitív oldala a dolognak, hogy ingyen és bérmentve. Egyetlen aprócska probléma van csak, éspedig az, hogy mi erre meg nem kértük őt. Mégis olyan kitartóan végzi ezt a feladatának tekintett szomszédidegesítést, hogy már majdnem letettem arról a tervemről, hogy egy baltával látogatok fel egyszer a negyedikre, és inkább vinnék majd egy doboz bonbont neki, mellette egy kis cetlivel: „Legállhatatosabb szomszédomnak!”. Fogalmam sincs, hogy fiúval vagy lánnyal lenne e dolgom, ha tiszteletemet tenném a felettünk lévő apartmannál, ezért ezentúl, mint „lakos” fogok reája hivatkozni. Bár a „h***e pofátlan barom” név akkurátus részletességgel tükrözné iránta táplált érzelmeimet, mégis megmaradok a „lakos”-nál. Mindig is tudtam, hogy vaj szívem van… Szóval lakosunk tudhat valamit, ha sikerült eljuttatnia a „Jé, zene!” ártatlanul meglepődött szituációból a mostani, „Drágajóistenem, már megint zene??!” drámaian csapzott lelkiállapotomba. Ilyen gondolatokkal kezdtük a napot Otti lakótársammal egyetemben.

Kialvatlan ráncok, meg még két inkább szatyor kategóriájába sorolható táska a szemem alatt, plusz egy hatalmas, nagyon borzos fej köszönt vissza rám a fürdőszobai tükörből, amint sikerült annyira kifeszíteni két szemhéjamat, hogy el tudjak menni a mosdóig, anélkül, hogy lefejeljem a gardróbunkat. Esküdni mertem volna rá, hogy az a fej még füstölt is a dühtől… De szerencsére nem szoktam esküdni. Viszont a lakos zenéje okozta felindultságot hamar háttérbe szorította az aznapi első értelmes gondolatom: Meg kell nyiratkoznom. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem volt még lobogósan nagyra megnőve a hajam, de a haj amit már fésülni lehet, az számomra hatalmas teher. Ezért attól gyorsan meg is szabadultam a hozzánk közel lévő borbélynál nem kevés 10 lejért. Az ember azt hinné, hogy annyi pénzért ki tudja, milyen extra szolgáltatást is kap (fejbőr masszázs, ilyen-olyan hiábavalóságok), pedig nem. De hogy mennyire nem, alátámasztja az a tény is, hogy azt hiszem, az amúgy selymesen puhának hitt hajam agresszív hadjáratot indított nyakam és hátam egész bőrfelülete ellen, míg fel nem értem a lakásunkba, és le nem mostam magamról a szívélyes borbély néni által vastagon rajtam hagyott, de szerencsére levágott bundát, ami addig könyörtelenül szúrt. A néni már élete derekát jóval túllépő, beszédes személy volt. Beszélgettünk végig. Sokat… Túl sokat… És bár az ott eltöltött idő alatt rájöttem, hogy beszélgetőpartnerem nem csekély intellektus hiánnyal éli boldogan napjait, mégis ez az alkalom remek lehetőség volt arra, hogy tapasztalataim dicső erdejébe még egy fát elültessek, melynek táblácskájára ez van ráírva lekoptathatatlan betűkkel: „Voltam borbélynál is”.

Ja és azt a félmaréknyi kiálló hajat sikerült levágnom magamnak ollóval, amin a férfifodrász néni (hehe, vagány szójáték) nem szemüvegen át néző szeme légiesen átsuhant.

Ennyi volna a bevezető a mai írásom témanyitó gondolatába. Ezután ellátogattam az egyetemem könyvtárába, ahol olthatatlan tudásszomjjal láttam neki a büntetőjog tanulásának. Hogy ez mennyire izgalmas volt, avval tudom érzékeltetni, hogy több sort e téma boncolgatására nem is pocsékolok. Mégis olyan jó érzés volt ott ülni, és végre olyat tenni, amire akárki rámondhatná, hogy értelmes időtöltés. Ez a jó hangulat határozta meg a nap hátralévő óráit. Nagyon elfáradva ugyan, de boldogan battyogtam el ifire, miután már úgy éreztem, hogy minden testrészem felkelést indít ellenem, ha még egy percet tovább ülnék a könyvtár tanulótermében.

A csütörtök esti ifi meghívott előadója Budai Lajos volt. De neki közbejött valami, és nem tudott eljönni, így feleségét küldte el hozzánk, hogy Isten szolgálatáról, az arra való elhívásról tartson nekünk tanítást. Már első mondataival Evódia leszögezte, hogy nem tanítást, előadást szeretne tartani, hanem csak elmondani azt, ahogy ő megértette, mit jelent Istennek szolgálni, az ő munkájába beállni. Számomra nagyon felemelő érzés volt hallgatni egy olyan személy megtapasztalásait, aki tényleg megéli azt, amit beszél, nem pedig üres, „szép és jó” konzerv-dumákkal tömi az addigra amúgy is lefáradt agyunkat. A több mint egy órás beszédéből, amit amúgy szakadatlan figyelemmel sikerült kísérnem, több minden megfogott, de egy említett pont különösen gondolkodóba ejtett. Az arról szólt, hogy sokan meghallják Isten megtérésre hívó szavát. Sokan engednek is neki. Sokan meg is térnek, ilyen-olyan indíttatásból. De az Isten megtérésre hívó hangját elfogadók, miután üdvösséget nyertek, rögtön meghallják a Mindenható megszentelődésre hívó hangját is. Mert ugye a megtérők, megtértek nem válnak szentekké. Csupán megváltozik a világnézetük, átalakul az értékrendjük. De miért van az, hogy a megszentelődés útjára már kevesebben térnek rá? Pedig Istent nem lehet szolgálni régi természettel, régi szokásokkal, régi énnel. Ez szeretném, ha tovább is foglalkoztatna engem.

Egy másik, igencsak érdekes gondolat is eszembe jutott. Sokszor van úgy, hogy azt érezzük, nem tudjuk mi a célja az életünknek. Olyan tragikusan fogjuk fel ezt, pedig a megoldás irtó egyszerű. Ha veszek például egy szerszámot, és nem tudom, mire jó is az pontosan, elolvasom a használati utasítást, hogy rájöjjek, mi volt a szándéka a feltalálójának avval a bizonyos szerszámmal. Isten a mi „feltalálónk”. Miért nem fordulunk egyből hozzá, ha nem tudjuk, mi az életünk célja?

Csütörtöki napomat újból Doriéknál zártam. Ott olyat tettem, amit eddig még sosem. Értelmesen elbeszélgettem Dorival. Hogy miről? Nem szabad elmondjam, mert megkért rá. Nem, mintha el tudnám mondani, ha akarnám is. Süketek párbeszédeként zajlott az eszmecserénk. Mindenki elbeszélt a másik mellett, anélkül, hogy tudnánk, kiről, vagy épp miről is van szó.

Még mindig fenntartom azon állításom, hogy eddigi legértelmesebb beszélgetésem ez volt Dorival…

És ezután péntek lett.