Bátorítás a szesszióhoz

Mai ige

„Jó tervezés és kemény munka vezet a jóléthez…” (Példabeszédek 3:21-22 NLT)

Azok az emberek, akik célokat tűznek ki, sokkal többet érnek el, mint azok, akik ugyanolyan végzettséggel és ugyanolyan képességekkel rendelkeznek, de nem tűznek ki célokat. Ezt szem előtt tartva építsd bele ezt a nyolc alapelvet az életedbe! 1) Döntsd el, mit akarsz! De előbb tanácskozz Istennel! „Sokféle szándék van az ember szívében, de csak az Úr szándéka valósul meg” (Példabeszédek 19:21 NIV). 2) Vesd papírra a gondolataid! Ha leírod egy papírra a céljaidat, ez az állandóság érzését adja, és téged is energiával tölt fel. „Jó tervezés és kemény munka vezet a jóléthez…” Bizonytalan célok nem fognak eljuttatni oda, ahová el akarsz érni. 3) Jelölj ki határidőt! Meghatározott kezdet és vég nélkül könnyű halogatni a dolgokat, míg végül sehová sem jutsz. 4) Készíts listát az elvégzendőkről! Ezt mindig tartsd szem előtt; ez meghatározza előtted az útvonalat. 5) Alakítsd a listádat tervvé! Döntsd el, mit kell tenned először, és mit tehetsz meg később. Egy jól összeállított terv mindig jobb, mint megpróbálni észben tartani a dolgokat. 6) Cselekedj haladéktalanul! „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt…” (Efézus 5:15-16). Csinálj valamit! Egy közepes, ám kivitelezett terv többet ér, mint egy mesteri, de meg nem valósított. 7) Minden nap tegyél meg valamit, ami előrevisz! Építsd be ezt a napirendedbe! Például olvasd végig a Bibliád valamilyen rendszer szerint, hívj fel egy meghatározott számú ügyfelet, szakíts időt a mozgásra! 8) Legyen olyan célod, amelyre hajlandó vagy rászánni az életed! És ezt a célt tartsd mindig szem előtt! „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsoltárok 90:12).

(forrás: maiige.hu)

Ez tetszett

Mai ige

„Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni…” (Máté 27:42)

Amikor a lelkész bemutatta a vendégszónokot, egy idősebb prédikátor ment fel a szószékre, és mondta el történetét: „Egy apa, a fia, és a fiának a barátja a Csendes-óceáni partvidéken hajóztak, amikor egy vihar felborította a hajójukat és kisodorta őket az óceánra. A mentőkötelet megragadva, az apának a másodperc töredéke alatt kellett meghoznia élete leggyötrelmesebb döntését – melyik fiúnak dobja oda a kötelet, és melyiket áldozza fel? Tudta, hogy a fia már elfogadta Krisztust, de a fiú barátja nem. Gyötrődve így kiáltott: »Szeretlek, fiam!«, és a kötelet a fiú barátjának dobta. Mire a másik fiút felhúzta a felborult hajóra, a saját fia eltűnt a hullámok között. A holttestét sohasem találták meg. Az apa tudta, hogy a fia Jézussal fog az örökkévalóságba lépni, és nem tudta volna elviselni a tudatot, hogy a barátja Jézus nélkül nézzen szembe az örökkévalósággal.” Az istentisztelet végén egy tinédzser fiú jött oda az idős emberhez, és ezt mondta: „Szép történet, de melyik apa az, aki ép ésszel feláldozná a fiát abban a reményben, hogy a másik fiú talán kereszténnyé lesz?” „Igazad van” – felelte az idős lelkész – „nem életszerű. De azért vagyok ma itt, hogy elmondjam neked, ez a történet bepillantást engedett nekem abba, hogy milyen lehetett Istennek feláldozni egyetlen fiát értünk. Tudod… én voltam az az apa, és a ti lelkipásztorotok volt a fiam barátja.” A farizeusok, akik látták Krisztus halálát, ezt mondták: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.” És igazuk volt, mindkettőt nem tehette, ezért úgy döntött, hogy téged ment meg. Elfogadod ma az üdvösséget, amikor neked kínálja?
 

(forrás: maiige.hu)

Mi jön még ezután?

Hogy néz ki nálunk egy átlagos bevásárlólista?

1 kenyér

2 vajkrém

2 tej

1 csoki

1 szalámi

2 pár zokni

5 égő

1 mosógép

Érdekes a mi lakásunk… Arra hamar rájöttünk, hogy égőt gyakran kell majd vásárolnunk. Erről a témáról már született is egy bejegyzésem. Abba is beletörődtünk, hogy legalább egy darab zokni eltűnik minden mosásnál. Valami mágia lehet abban, hogy a zokni mindkét párja bemegy a mosógépbe, de már csak az egyiket tudom kiteríteni mosás után, mert a másik nyomtalanul eltűnik.

Amit azonban nehezebben tudunk felfogni, az lenne, hogy már a mosógép is fogyócikké vált nálunk. Újfent tönkrement egy mosóalkalmatosságunk. Arra, hogy elromlott, abból az apokaliptikus hangzavarból merünk következtetni, amit működése közben kelt jelenlegi gépünk. Hamar cselekednünk kell, hogy ne maradjunk vagy 24 (különböző színű, hogy ne tudjuk kombinálni a hasonló árnyalatúakat) fél pár tiszta zoknival a fiókban. Remélem minél hamarabb üzembe tudjuk állítani az ebben az évben már harmadik (!!) mosógépünket.

Végre

Vége a szokásjog óráknak. Azt hittem, sosem jön el ez a pillanat, amikor már nem kell többet a kis hisztis lányként viselkedő tanár miatt idegeskednem. Az immár idült undorom e tantárgy felé ma este (szombat) csúcsosodott ki, amikor délután fél 6-tól 11-ig tartott magánál, úgymond a vizsgára készítve fel minket. Abból következtetve, ahogy most (is) viselkedett velünk, arra gyanakszom, hogy nem egy meg nem értett zsenivel volt dolgom 3 féléven keresztül, hanem csak egy kis frusztrált krapekkel, aki mindenképp szeretne emlékezetessé válni számunkra, most, hogy megszüntették a kurzusát, azaz kitették az egyetemről.

Már ennyi idő után valahogy nem voltam vevő az „én vagyok a mártír, életemet áldozom a tanításotokra” színdarabra. Csak azért a papírért vittem végig ezt a tantárgyat, amin szép nagy betűkkel írja, hogy sikeresen elvégeztem ezt a kurzust. Érdekes, ma este már meg is kaptam, annak ellenére, hogy a vizsgám csak szerdán lesz.

Értékelem a tanár bizalmát felém, ő kinézi belőlem a sikeres vizsgázásra való képességet… De ha így vesszük, akkor miért nem engedett startból lazábban minket, lehetőséget adva felkészülni a fontosabb vizsgákra?

Nem a tanulás miatt zúgolódok, csupán azt a fél napot sajnálom, amit nála kellett töltenem. De most elrakom magam holnapra. Remélem kialszom hisztimet.

Aztaaamindeniit...

… gondoltam magamban, mikor megláttam az utolsó bejegyzésem dátumát. Pedig csináltam egy csomó mindent az elmúlt időben, amikor épp nem unatkoztam.

2010-05-23: Bemerítésem. Hát ha valaha sokan megfordultak nálunk, akkor az múlt vasárnap volt. Bizony hosszú napok voltak azon a hétvégén. Korán reggeltől másnap kezdetéig robotolt a család, készültünk a jó ismerősök és a család többi tagjának megvendégelésére.

Vasárnap az ebédidőt a rokonoknak, az estét a barátoknak szenteltem. Amikor épp nem a meghívottak beszélgetésétől volt hangos a ház, akkor vagy apum szerelte a zuhanyzót, vagy én próbáltam a következő adag vendég fogadására képessé tenni a házat egy gyors porszívózással. Hát ki hogy ünnepli a Pünkösdöt…

Több különleges momentuma volt ennek a hétvégének.

Első talán az lenne, amikor a vízben állva a lelkipásztor a következő igeverset mondta nekem: „És így szólt hozzájuk Jézus: Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket.” (Márk 1:17) Akkor kristályosodott ki előttem, hogy az én gyülekezeti életem tulajdonképpen csak most kezdődik. Az aktív alkotórésszé válás feladata, az gyülekezeti és lelki elvárásoknak való megfelelés kötelessége ólomteherként telepedett a vállamra. Mégis, az a szép a dologban, hogy mindezt akarom tenni. Sőt úgy, hogy mostani állapotomra majd visszatekintve ne egy elérhetetlen magasságot, hanem egy szép kezdeti pontot látnék, ahonnan utam csak mind fentebb és fentebb vezetett.

            Másik olyan alkalom, ami nagyon jól esett, az volt, amikor a lelkipásztor különlegesnek nevezett.

            Következő pedig a vasárnap este volt, amikor kb. 16 barátommal vacsoráztam együtt. A rengeteg ajándéktól a tőlük kapott szeretet volt értékesebb számomra.

2010-05-26: Látogatás a rangidős lelkipásztornál. Elsősorban az enyém, majd az összes többi szatmári egyetemista szégyene az, hogy egyszer sem voltunk meglátogatni a lelkipásztort a kórházban. Épp fent volt Zsolti is Kolozsváron, úgyhogy Ottival hárman felkerekítettük magunkat és elmentünk beteglátogatóba.

Megrázó volt minden, amit ott láttunk, hallottunk, éreztünk. Zsúfolt kórtermekben várnak a csodára az elcsigázott emberek, akik talán már csak árnyékai egykori saját maguknak. A folyosón a remény utolsó foszlányaiba kapaszkodó betegek szívták tüdejükbe a halál illatát, ereikbe a még egészséges szerveiket is roncsoló gyógyszereket. Majdnem két évtizede megvakult öreg bácsi szeszélyesen, embertelenül gorombán válaszolt mindent kedveskedő tettére feleségének. Pedig az csak kicsit könnyebbé próbálta tenni a citromsárgára színeződött bőrű férje gyötrődését. Fiatal fiú feküdt beletörődéssel az ágyán. Vajon mire gondolt? Ha lenne még egy kis ideje, másképp bánna feleségével, mint a már említett öreg bácsi? Hogy tudja elfogadni azt, hogy ő fiatalon került arra a harctérre, ahova mások idősként jutnak, és ahol a tét a túlélés, az életben maradás?

Szerencsére én nem sokat kellett beszéljek a látogatásunk alatt. Mit is tudtam volna mondani egy olyan ember ágyánál, aki tudatában van annak, hogy egy rohamosan romló test rabja? Csodálatra méltó az az erő, az a kitartás, amivel fogadja a híreket, hogy újabb szerve mondta fel a szolgálatot, újabb tünet jelentkezett, amivel nincs mit kezdjenek az orvosok, hogy még soha fel nem írt gyógyszermennyiséget fognak a szervezetébe juttatni. Itt már eltűnnek az árnyalatok, a következmények az abszolút extremitásig tolódnak ki: ha vállalod azt, hogy kísérletezzünk rajtad, vagy nyersz még pár napot, vagy egy létfontosságú szerved hal el, ami azt jelenti, hogy azokat a kevés napokat is elveszted, ami hátra lett volna. Döntsél! Ki érezné úgy, hogy ilyen helyzetben meg tudná hozni a helyes döntést? És még ezek mellett a többi beteg lelkével is törődjön, sőt az orvosoknak is felhívja a figyelmét arra, hogy nem csak a testi egészség a fontos?

2010-05-28: Látogatás Enyedre. Tünde meghívott engem s még két másik személyt az évi tornavizsgára, ami egyik nagy ünnepélye a nagy múltra visszatekintő kisvárosnak. Már menet is, a vonaton, egymáson éleztük nyelvünket Dalmával, ami egy élvezhetően feszült hangulatot kölcsönzött az egész napnak. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy van egy-két személy, aki szinte kéri, hogy beszóljanak neki. Az egyik ilyen személy Dalma. A másik Dori, de ő most nem tartozik ide.

Rövid városnézés után a Bethlen Gábor kollégium diákjainak műsorát néztük meg. A tanulók zenére adták elő a betanult koreográfiájukat. Szép látvány volt, bár én a kisebb korosztály műsoridejét megfeleztem volna, a nagyobbakét pedig még kb. ugyanannyival megtoldottam volna.

A sok járkálástól, szájkaratétól Kolozsvárra visszafelé már annyira kómás voltam, hogy az autóban elaludtam, de pihenni csak akkor tudtam igazán, miután bezuhantam az ágyamba.

Befejezésképp egy Vida Sándor idézet, amit a Bethlen Gáborban láttam egy tablón:

„Ha szép akarsz lenni, állj meg egy percre a tükör előtt, öt percre a lelked előtt és tizenöt percre Isten színe előtt.”

Mi ez???

Ezek az esőfelhők lassan már a hangulatomra is rászállnak.

Találtam is gyorsan egy helyet, ahova most szívesen elköltöznék. Különösen a vasárnapi nap tűnik érdekesnek:

Pár esemény

Gyökeres változásokon megy át életem manapság.

Egy olyan szakaszt zártam le a héten, amit soha többé nem fogok átélni a jövőben, ugyanis hétfő este levizsgáztam angolból. Utoljára. Az angol nyelv elsajátításának folyamatát egy meredek dombon felfelé haladó autóval tudnám szemléltetni. Az egyetlen út az előre, hisz ha megáll, máris csúszik visszafelé (az agy felejt, butul). Na az én autómat a mélybe száguldástól az egyetem ideje alatt az angolul megnézett filmek mentették meg, mert az egyetemi angolórák még csak ennyit (mutató és hüvelykujjammal kb. két centit mutatok) sem tettek hozzá a liciben elért szintemhez. Attól függetlenül még szigorúan meg volt követelve bizonyos számú jelenlét, órai aktivitás, stb. Ezért hatalmas megkönnyebbülés utoljára vizsgázni ebből a felesleges tantárgyból. Jövőre már nem fogja ilyen butaság az amúgy is oly kevés időnket rabolni. Juhéé

Következő fontos esemény a bemerítésem lenne. Úgy a bizottság, mint az egész gyülekezet jónak látta, hogy hozzátartozóból újdonsült taggá váljak következő vasárnap. Egy újabb megmásznivaló létra számomra az, hogy egy ilyen nagyszámú közösség elvárásainak megfeleljek. Nyitott szemmel járok, hogy az építő kritikát el tudjam fogadni, és hogy mások fantáziálása által állított akadályokat kikerüljem. 

Ma igencsak lefáradtam, mikor Júliának szánt ajándék után kajtattam az egész városban. Tudom, hogy nem létező vakondtúrásból rakok hegyet, mikor világvégét látok az ajándékvásárlásban, de számomra még mindig könnyebben járható útnak tűnik az, ha konkrétan tudom, mire van szüksége a másik személynek, nem pedig 2345 üzlet bejárása után is csak kusza gondolatokkal térni be a 2346.-ik boltba, hátha ott megtalálom a tökéletes meglepetést. Nem erősségem az ajándékvásárlás. Ezen a területen még baba vagyok. Fogat kellene már növesszek.

Jól éreztem magam a Júlia szülinapján. Szép dolog az, ha nem teljes passzivitással jutalmazzuk egy személy azon törekvését, hogy egy kellemes estét biztosítson barátaink körében. 

Ennyi mára

Ez kihagyhatatlan...

A felvételen az ukrán elnök látható.

Visszatérés a hétköznapokba

Egy nagy adag milánói spagetti bezabálása után próbálok visszaemlékezni az elmúlt hétvégére, a zilahi konferenciára, amin részt vettem. Mit is mondjak, nagyon kellemes, egyben érdekes, pikánsan izgalmas volt. Valami olyan érzés ez, amit újból és újból ki akarsz próbálni, mert úgy gondolod, hogy sosem tudnál ráunni. Mármint a spagettire.

A konfi ettől összetettebb érzelmeket váltott ki belőlem. Egyes dolgok azért értékesek, mert nem tartanak sokáig. Ez azért igaz a találkozóra, mert a zsúfolt program miatt nem sok időnk jutott alvásra. És ezt mindenképp megéreztem, hisz egy egész hétvégén majd’ 10 óra alvás eléggé minimális az egész napos legjobbat-nyújtáshoz a barátok, ismerősök között. Volt e hétvégének fénypontja, például amikor… na most bajban vagyok, mert nem tudok egyet sem kiválasztani a sok jó közül. De volt pár kevésbé érdekes mozzanat is, ami kb. olyan izgalmas volt, mint pl. Ilfov megye telefonkönyvének lapozgatása. Témák a hálók voltak, amikbe könnyű beleesni, de ettől nehezebb már a belőlük való szabadulás.

Feltűnt nekem, hogy míg mások a jó ismerősöknek, haveroknak köszöngetnek szakadatlanul az össz-vissz 900 fiatal között, én a rokonokat kellett üdvözöljem folyamatosan. Nem hiába, gyökereim mélyen Szilágy megyébe nyúlnak vissza.

Dicséretre méltó még a kitartásom, amiért olyan hűségesen keltem fel minden nap a hajnali órákban, hogy viszonylag hamar sorra kerüljek a mosdóba. Erről Zsolti tudna többet mesélni, aki vasárnap reggel kerek egy órát állt sorban, hogy végre bemehessen zuhanyozni. Rengetegen jelentkeztek a konferenciára, ezért a szervezők azt kérték a vendéglátóktól, hogy ne a résztvevők kényelmét tartsák szem előtt, hanem a még el nem szállásolt jelentkezők magas számát. Így kerültünk 12-en egy három szobás lakásba.

Na és most gyorsan a véleményezésre térek, mert ma még órára is kell mennem. Összességében jó volt a hétvége. Jól éreztem magam, és jó volt kicsit kimozdulni itthonról, felfrissülni, hogy újult erővel feküdjek neki a tanulásnak. Nem bántam meg, hogy elmentem.

Mai bejegyzésem

1. Minden alapja megvolt annak az észrevételnek, ami nehezményezte, hogy utóbbi írásaim túlságosan negatív hangvételűek. Próbálok változtatni.

2. Szó sincs arról, hogy abbafelejtettem volna blogom írását. Csupán szükségét éreztem annak, hogy várjak egy kis időt, mielőtt megint írnék, nehogy egy jó nagy sáros bakanccsal bevonuljon soraim közé a düh.

3. Rendeztem kapcsolataimat. Újból süt a nap!

4. Készülök a bemerítésemre.

5. Hétvégén konfi Zilahon. Remek alkalom ez ismerkedésre.

6. Nyakamon a szesszió.

7. Most nem jut eszembe több pont.

8. De belejöttem, úgyhogy írtam még egyet.