Mai ige

Hogy kell úgy harcolni, hogy mindenki nyerjen?
„…vigyázzatok: el ne emésszétek egymást!” (Galata 5:15)

Az egészséges kapcsolat nem konfliktusmentes, de konfliktus-megoldó. Az a baj, hogy mi a győzelemért harcolunk, ahelyett, hogy a megoldásért harcolnánk. Az eredmény: az egyik győz, a másik veszít, a kapcsolat bánja! Íme néhány gyakorlati tanács az olyan küzdelemhez, amelyben a kapcsolat győz:

1) A különbségek elkerülhetetlenek, természetesek, és potenciálisan hasznosak. Elkerülhetetlenek, mert egy kapcsolat két nagyon különböző embert hoz össze. Természetesek, mert minden kapcsolat, ha mégoly nagyszerű is, szembetalálkozik a különbözőséggel. Potenciálisan hasznosak, mert hatékonyan kezelve a kapcsolat növekedni tud általuk. 2) Íme három konfliktuskezelési mód: a) a konfliktuskerülő. Ezek azok az emberek, akik nem akarják „felkavarni az állóvizet”, vagy „felébreszteni az alvó oroszlánt”. Félnek a konfrontációtól, ezért eltemetik az érzéseiket, és nem látják be, hogy azok élve lettek eltemetve, és később feltámadnak. Az elhallgatást befalazás, majd kirobbanás követi, s ezzel testi-lelki betegségeket idéznek elő. Közben a sérelmek felgyűlnek, a megoldatlan kérdések megsokszorozódnak, és az elrendezetlen ügyek kikezdik a kapcsolatot. b) a támadó. Ezek a „legjobb védekezés a támadás”-típusú emberek; könyörtelen harcosok, akik soha nem adják fel, végzetes sebeket ejtve egymáson. A Biblia azt mondja: „Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok: el ne emésszétek egymást!” A támadás ellentámadást szül, mindkét fél „beássa magát” és semmi sem oldódik meg. c) a megközelítés fontosságát hangoztatók. Ezek azok az emberek, akiknek „semmi sem drága a jó kapcsolat érdekében”. Ők fogékonyak a másik érzéseire, de ragaszkodnak ahhoz, hogy azonnal foglalkozzanak a fontos kérdésekkel. Kerülik a másik hibáztatását ; a problémával és nem a másik emberrel konfrontálódnak, és arra próbálják rávenni a másikat, hogy fogjanak össze a probléma megoldása és a kapcsolat megmentése érdekében!

(forrás: maiige.hu)

Mobilròl

Kollèganöm szavàval èlve, nagyon hasznos òràn veszünk èpp rèszt. Mèg nem tudom pontosan a magyar megfelelöjèt a tantàrgynak, aminek hallgatàsa közben különbözö fontos tennivalòink akadtak, mint pèldàul közvèlemènykutatàsok kitöltèse, evès-ivàs, blogolàs, èletutunk megtàrgyalàsa... Életünk megunàsa ùj szintre lèpett a 4 òràs kurzus alatt, amiböl 2 mèg hàtra van. Szerencsère egy szünet utàn egy büntetöjog kurzus következik, ùgymond kikapcsolòdàskènt. Azt mèg szeretem is, ès mèg èlvezni is tudom, ha nem vagyok felettèbb àlmos, de büntetöjog utàn sajnos megint egy ilyen 2 òràs horkolòfesztivàl következik. Hàtha eszembe jut majd egy jò gondolat, amiröl irhatnèk mèg egy bejegyzèst, hogy ne bànjam meg az àgybòl valò korai kimàszàsomat.

?

Két dolog végtelen: az univerzum, és az emberi hülyeség, bár az előbbiben nem vagyok biztos. (Einstein)

Szeretet?

Sok panasz ért állítólagos könyörtelenségem miatt. Eszemben sincs most ezeknek a valóságalapját kielemezni, csak azért hoztam fel, mert kapcsolódik a témához, amiről írni akarok. Éspedig annyiban, hogy úgy néz ki, újabb érzelem ellen lettem immúnis a hétvégén.

Hosszúnak tűnt ez a hét, amit magamban töltöttem Kolozsváron. Elsősorban azért, mert sokat ültem az egyetemen az új órarendemnek megfelelően, másodsorban meg azért, mert itthon is elég unalmas volt, lévén, hogy lakótársaim a vakációjukat élvezték otthon. Nem tagadom, többször túl egyedül éreztem magam ebben a világban, egy dalszöveg szavaival élve, egy körnek a kockák világában („ …A circle in a world of squares, where nobody knows me… ”).

Ugyancsak megtapasztaltam a veszélyét annak, ha az illúzió várát gondosan építgetem, díszítgetem, tatarozom. Innen már csak idő kérdése, mikor rombolja le mindezt a realitás dózere. Minél jobban szívhez nő az álomvilág, annál fájdalmasabb újra a valóságba csattanni. A legrosszabb viszont az, amikor az álomvilágnak kihatásai vannak a valóságra is.

Bár nem szeretem, sokszor álmodozáson kapom magam. Néha, mikor egy filmet nézek, amiben a főszereplő egy sikeres életet él, arra gondolok, milyen jó lenne nekem, ha én is úgy élhetnék. Vagy legalábbis időutazás révén már a jövőbe kerülnék, mikor végre az élet megélésén van a sor, nem pedig az arra való felkészülésen. Vagy ha épp az élet nehézségeivel küzd, könnyen azonosulni tudok vele. Csupán azt felejtem el, hogy mindezt a kínlódást búsás pénzért teszi, míg engem nem fizet meg senki, amikor jövőm alapját verítékkel fektetem le.

Új módi üti fel a fejét mifelénk. Internetszolgáltatónk „mindent-a-kliensért”-elve újabb értelmezést kapott gondolatainkban, mert ez évi mindkét hónapban már volt levágva az internetünk. Először féljogosan, mert nem fizettünk ugyan, de számlát sem kaptunk még egyszer sem. Másodjára tényleg nem tudom, miért kapcsolták le a szolgáltatást. Biztos csak hiányoztak nekik a kedves előfizetők, feltétlenül látni akartak, hát ily módon csalogattak el az irodájukba. Nem volt mit tenni, fizettem, pironkodva a vélt késés miatt. Már alig várjuk következő napját annak, mikor arra ébredünk, hogy megint levágták az információ ily fontos forrását tőlünk.

Tünde állhatatosan ostromolt pár napja, hogy vállaljam el a sofőrséget egy kisebb kiránduláson. Az EMI kisbuszát kellett vezessem. Kicsit féltem a felelősség terhétől, de végül csak beletörődtem sorsomba és a szombat reggel 4 órai kelés után el is indultunk ketten Vásárhelyre, hogy ott még 6 személy csatlakozzon hozzánk. Kész útitervvel vágtunk neki a kastélylátogató túránknak. Engem felettébb nem érintett meg a rengeteg romos épület látványa, főleg, hogy az eső is esett, úgyhogy csak azt vártuk már, hogy minél hamarabb ülhessünk be az autóba. Elszomorító volt amúgy, hogy a hatalmas múlttal rendelkező történelmi emlékműveknek országunk vezetői azon nemes felhasználását látták legmegfelelőbbnek, hogy elmegyógyintézetet, vagy épp TBC kórházat létesítsenek bennük.
Csapatunk:

Szerencsére a napi program nem csak kastélylátogatásból állt. Számomra a csúcspontot egy marosvécsi árvaház meglátogatása jelentette. 12 gyermek lakik jelenleg a házban, akik gyorsan meg is barátkoztak velünk. És én is velük. 

Most jutottam el oda, hogy kifejtsem ezen írásom nyitógondolatát. A gyermekeknek látszatra mindenük megvan. Rengeteg játék, kis szobácskájuk, családias hangulat, jó meleg a házban. Családi hátterükről nem tudtam meg semmit, mert nevelőik el voltak foglalva az ennivaló készítésével, a gyermekektől meg nem volt szívem megkérdezni, hogy miért is kerültek árvaházba.

Megható volt látni azokat a boldogságtól ragyogó szemeket, amivel az egyszerű simogatást, vállveregetést, vagy játékos hajborzolást fogadták.

Koszovói utam után már teljesen hidegen hagynak az itteni röhécselő, pimasz koldusok. Ott láttam olyat, ami gyökeres változást hozott életemben. Az ottani emberek arcára mély ráncokként ráíródott nyomor irgalomra indított, azonban itthon lelkiismeret furdalás nélkül ki tudom kerülni azokat a kéregető cigányokat, akikről lerí, hogy csak saját lustaságuk miatt vannak abban a helyzetben, amiben vannak. A legcsekélyebb szánalmat sem érzem társadalmunk piócái iránt, a ténylegesen rászorulók felé viszont megnyílik a szívem, a pénztárcám.

Többször hallottam már olyat, hogy valaki arra panaszkodik, hogy őt nem szereti senki. Na a szombati nap után erre az érzelemre lettem immúnis. Ha netán tényleg egy kirekesztett személyről van szó, nem pedig csak egy képzelt mellőzöttségről, akkor a makacsság az, ami miatt legtöbbször kiközösítenek egyes személyeket. Az a makacsság, ami miatt még azért sem képesek egyesek megváltozni, hogy barátra leljenek, szeretetet kapjanak. Persze könnyebb siránkozni, mint kis erőfeszítéssel megváltozni.

Régen láttam még ennyi szeretetre kiéhezett embert, mint ebben az árvaházban. Egyszerű barátságos mosolyt, sunyi kacsintást hangos felkacagással viszonoztak. Önfeledten játszottunk, mintegy beolvadtunk a gyermekek közé. Azonban annyira sosem tudtunk belelendülni a szórakozásba, hogy ne kérdezzék meg ötpercenként, hogy meddig maradunk még velük. Reménykedő szemmel várták válaszunkat, hátha most végre beteljesedik az, amire már olyan rég vártak, hogy ne kelljen elszakadniuk azoktól, akiket szeretnek, akik szeretik őket. Hátha több ideig érezhetik azt, ami másnak megszokott, éspedig, hogy szeretve vannak. Számtalanszor nekünk szegezték a kérdést, és számtalanszor válaszolnunk is kellett rá, hogy nemsokára induláshoz készülünk. Pofonként hatottak rájuk szavaink. Nem akarták ezt elfogadni. Vagyis elfogadták… 3 percig. Utána megint megkérdezték. Hátha… Zolikát idézem: „Dávid, kérlek, maradj itt velünk örökre.”

Amíg az egyik az ölemben ült, addig a másik a kezem fogta, a harmadik a hátam simogatta. Szerencsém volt az otthon szerzett tapasztalatokkal a gyermekekkel való foglalkozás terén. Körülrajongtak, és egészen jóleső érzés volt, hogy kicsit is feldobhattuk napjukat azoknak a gyermekeknek.

És egyszer csak olyasmivel szembesültem, amivel eddig még sohasem. Nem tudtam válaszolni egy kérdésre. Egy gyermek kérdésére. Ez ugyanis így szólt: „Dávid, én szeretlek, nem leszel te az apukám?” Villámütésként ért. Nem is emlékszem, mit válaszoltam. Nem könnyű feladat megfelelő szavakat találni egy ilyen mély vágyból eredő kérdés megválaszolására. Még most is összeszorul a gyomrom, amikor eszembe jut ez a jelenet.

____________________________________________________

Sokszor azt kerestem, hogy hova illek én be. Közben nem vettem észre, hogy a helyemen állok. Mégis, miért olyan nehéz néha szeretni? Talán tudom a választ. Mert túl sok mindenre vagyok képes ahhoz, hogy azt tudjam tenni, amit kellene. Például egy pofon után képes lennék a másiknak az összes fogát kiverni. Netán valaki rosszat mond rólam, képes lennék megkeseríteni az életét. Szabadságom akadályoz abban, hogy korlátlan életet éljek. Nem mindig sikerül megtalálni az egyensúlyt.

Azért támadható vagyok, mert még a céljaim eléréséért sem vagyok hajlandó képmutatóskodni? Hogy hagyhatnék fel a durváskodással? Nyers őszinteség célravezető-e? Ezek a kérdések foglalkoztatnak manapság.

Egy filmből: „Az emberek erősebbek, ha másokért is élnek.”

Akarok szeretni. Sokan élnek értem. Én is élni akarok valakiért.
Te hogy állsz ezzel? Írd meg egy hozzászólásban! 

Szösszenet

Holnap hajnalban indulok egy Maros menti körútra. Érdekes lesz, az biztos. Hamarosan jelentkezem.

Bejegyzés

Megkaptam ma az új órarendemet. Jó zsúfoltra sikeredett. Azt nézegetve nagy vonalakban elterveztem, miből fog állni az új félévben egy átlagos napom. Bizony sokra nem fogja futni, mert a napok legszebb időszakát mindig egyetemen fogom tölteni. Szerencsére péntekeim megint szabadok lesznek, így egy teljes napot áldozhatok majd fel a tanulás oltárán a félév folyamán. Szóval három nagy feladatot tűztem magam elé:

1. Napközben tanulok.
2. Délutánonként, estefelé főzök.
3. Lefekvés előtt sokat olvasok.

Kíváncsi vagyok, hogy hányszor sikerül megvalósítani a jövőben azt, amit itt elterveztem. Szeretem a hasam, úgyhogy a főzés biztos meglesz. Sok olvasnivalóra tettem szert az utóbbi időben, ezért szerintem ezt a pontot is kipipálhatom. És végül a tanulás… Hát az is meglesz. Megígértem magamnak, hogy idejében kezdem a tanulást. És azért is írtam most le, hogy ez az ígéret ne csak gondolataimban létezzen. Ettől függetlenül ez a kép szerintem nagyon idekérezkedik:

Kiruccanás Szentgyörgyre

A szatmári közigazgatás bürokráciájának erdejében eltévedés, villámgyors összepakolás, az útviszonyok miatti kiadós gyomorideg előzte meg a tegnapi Szentgyörgyre utazásomat.

Hétfő reggel óta megállás nélkül indultunk, míg végül szerda este fél hatkor sikerült nekivágjunk Zsoltival a nem csekély távolságnak.  Azért csak szerda este, mert állandóan közbejött valami. Például (és nem először) a gyorspostások eljátszották azt Efivel, hogy véletlenül Szatmár helyett Bukarestbe küldtek valamilyen fontos hivatalos papírokat. Ez is egy nap késést jelentett.

De végül minden összejött, és elindultunk. Mindig is szerettem teli tankkal hosszú útra menni. Azért a leírhatatlan szabadságérzetért vállalok szívesen sofőrködést, ami akkor tölt el, amikor tudom, hogy kezemben a kormány, zsebemben a pénz, előttem meg a hosszú út áll.

Utunk célja pedig az volt, hogy kezünk alatti utolsó útjára vigyük a Pólónkat. A kis aranyos, hiányozni fog… Főleg a rendszáma: SM 89 DVD. Elcseréltük Efivel egy ilyenre:

Se a színe, se az állapota még csak nem is hasonlít a képhez, de leírom rögtön, milyen is a mi „új” autónk. Sötétkék, lepukkant. És Matiz.

Villámlátogatás volt ez Sepsiszentgyörgyre, hisz 24 óra alatt már vissza is érkeztünk Szatmárra. Menet a Pólóval a havas utak miatt bő hét órába telt az út, a kis hörbivel viszont szűk hét óra alatt gurultunk haza. Ma körülbelül olyan 4 óra tájt már itthon is voltunk. Pár nap biztos el fog telni, míg megszokjuk, de a kis autó előnyeit nézve, hogy könnyen találunk parkolóhelyet, kis helyekre beférünk, valamint keveset fogyaszt a kávédarálónyi motor, valahogy csak beletörődünk sorsunkba.

És végül a Polo emlékére itt egy kép:

Knock out

Bizony nagy pofonokat kaptam ma. Persze nem fizikai pofonokról van szó, bár lehet azok nem fájtak volna ennyire. In medias res az egész ott kezdődött, hogy elhatároztam, ha már Szatmáron vagyok, elmegyek a keresztelendők felkészítőjére. Nem gyakran tudtam eddig részt venni rajta, elsősorban azért, mert Kolozsváron járok egyetemre. Sokan köszöntöttek, kifejezték örömüket, hogy itthon láthattak. Az összejövetel megkezdését a szokásos „Kinek van kérdése, mondanivalója?” kérdés jelezte. Senki az összegyűlt 11 személyből meg nem szólalt, és arra, hogy miért ült egyből nyomasztó csend a társaságra, rájöttem nemsokára. Szúró tekintete alatt a nagyfőnöknek eléggé kényelmetlenül kezdtem érezni magam, feszengtem a széken, éreztem, hogy elvárja, hogy átvegyem a szót, hát úgy döntöttem, hogy beszámolok gyakorlati dolgokról, ami velem megtörtént az utóbbi időben, amit átéltem mostanában, és ami esetleg építőleg hathatna másra is. Aktuális témát, a vizsgaidőszakot hoztam fel. Mit sem sejtő őszinteséggel osztottam meg élményeimet abból az időszakból, amikor úgy éreztem, hogy fizikailag-szellemileg olyannyira kimerültem, hogy nagyon közel kerültem ahhoz, hogy feladjam az egészet. Teljesen alákerültem a dolgoknak. Mikor már nagyon belefáradtam, saját erőmre már nem támaszkodhattam, hisz már nem volt mire, akkor felkiáltottam Istenhez, hogy elevenítsen meg, adjon erőt, türelmet, hogy vigyem végig ezt a keresztet. Hogy álljon mellém, mert saját erőm nem elég ebben a harcban. A Vezérfonal alapján olvasom a Bibliát, és egyik nap egy igevers különösen megérintett. Ez a Zsolt. 63:8 volt. Ráismertem, hogy arra az oltalomra, arra a segítségre van szükségem, amit Isten szárnyainak védelme nyújt. Ezt ki is kértem, és éreztem is az imameghallgatás erejét, mert mintha egy új lendületet kaptam volna, hogy nekifussak a még előttem lévő vizsgáknak. Persze nem kellett elzsibbadjon a kezem a saját vállam veregetésétől az eredmények láttán, de mégis túlestem a vizsgákon.

Ezt az örömet akartam megosztani mindazokkal, akik ma este összegyűltünk. Ennek viszont a felét sem sikerült elmondjam, hisz hamar a szavamba vágott a lelkipásztor, akadékoskodva a mondatszerkesztéseimen, szóhasználatomon. Utána jött még csak a feketeleves, mikor nekilátott szapulni, hogy ha évközben jártam volna kurzusokra, és figyeltem is volna, nem kellett volna ilyen segélykérően Istenhez forduljak. Nem vizsga előtt kell Istenhez fordulni. Saját felfogása szerint, ha valaki mindig elmegy a kurzusokra, aktívan részt vesz, jegyzetel, akkor olyan nincs, hogy ne tudjon teljesíteni a vizsgán. Na most kéremszépen előttem rögtön az a kérdés merült fel, hogy vajon miért kell én megvásároljam az össz-vissz 1000 oldalas könyveket, ha tanulhatok ugyebár a kurzusokból, ami félévente kb. 20 oldalt jelent? Nem mertem e kérdést feltenni, mert már annyira szégyenbe lettem hozva a többiek előtt, hogy nem akartam helyzetemen súlyosbítani evvel is. Az egyetem régen rendszerességre tanította az embereket. Ma már nem így van… (Nem az én véleményem…)

Tényleg nem tudtam végül, hogy mire irányul e hatalmas támadás. Személyem ellen, vagy a már-már polgárpukkasztásnak beállított Istenhez kiáltásom ellen? Hogy mertem én olyat tenni?? Skandalum… Értetlenül álltam az orkánként rám zúduló keserűséggel szemben.

Az este folyamán több terhes pillanat volt még eredménye e megnyílásomnak. Vajon nem ismerem már határaimat? Vagy már tényleg nem szabad elmondanom azt, ami számomra probléma volt, ami foglalkoztatott? Főleg, hogy olyan erőszakosan volt felkínálva a lehetőség, hogy beszéljek. Amúgy honnan van rálátása egy szatmári embernek az én tanulási módszereimre? Honnan tudja, hogy hányszor járok én kurzusra? Egyáltalán hogy mer elítélni olyasmit, amibe még csak véleményezés szintjén sincs beleszólása? Hát ezek után már biztos nem is lesz…

Nem lekötöződni szeretnék, mert attól különbnek tartom magam, de úgymond védekezésképp a csoporttársaim módszerére fogok hagyatkozni ezentúl én is. Szótlanság a kulcs a nyugodt lelkiállapothoz. Mert ha nem szólaltam volna meg ma este, akkor nem kellett volna egy olyan eseményről beszámolót írjak, amire ha visszagondolok, akkor még most is vörös köd kezd képződni a fejem körül.

Tessék véleményt írni az üzenőfalra, vagy itt alul. A "Megjegyzés írása mint: " -nél a Névtelent kiválasztva lehet hozzászólást küldeni.

Garfield

Szesszió vége

Úgy megy nekem ez a blogírás, hogy amikor épp lenne érdemi mondanivalóm, nincs időm írásra, amikor viszont semmi más tennivalóm nincs, akkor nem jönnek azok a gondolatok, amiket érdemes lenne lepötyögtetni. Épp egy ilyen gondolatokban termékeny időszakon vagyok túl, aminek nyomai viszont nem a blogomon, hanem az ellenőrzőmben látszódnak meg. Ezek azok a nyomok, amiket az a három hét hagyott hátra, ami alatt semmit abból tenni nem tudtam, amit szeretek. A természet illatát legfeljebb annyi ideig érezhettem, míg nagyon ki nem hűlt a szoba, és vissza nem zártam az ablakot, lévén, hogy csak vizsgázni mozdultam ki a lakásból.

Egy kemény szesszión vagyok túl. Nem tagadom, nagy lánggal láttam neki, de lendületem végül hamvába holt, miután nem a tanulás mennyiségéhez mérten kaptam a jegyeket. Hogy mégis végigjártam ezt az utat, családomnak köszönhetem, akik lebeszéltek arról, hogy hazacsomagoljak, mikor már úgy éreztem, hogy sziszifuszi munkámmal, a tanulással egy megnyerhetetlen csatát vívok a tanárok elvárásaival szemben.

Legemlékezetesebbre mindenképp a mai büntetőjog szóbelim sikeredett. A kialvatlanság miatt üvegesen gurgulázó szemekkel vártam a kimerültség miatt egy-egy kiló karajra hasonlító arcú kollégáim között a tanár megérkezését, aki mintegy szívünkben való késforgatásképp késve jelent meg az egyetemen. Hamar sorra is kerültem, és szerencsémhez méltóan egy olyan tételt húztam, amihez nem sok értelmes hozzáfűznivalóm volt. A professzor úr próbált kihúzni belőlem valami témához kapcsolódót, de már az elején rájöttem, hogy abból nem tudok semmit, úgyhogy míg rávezető kérdésekkel töltötte idejét, én azon töprengtem, hogy lehet az, hogy nem érezzük a saját nyelvünk ízét? :-? Pedig valamilyen íze csak kell legyen a kis masszív izomcsomónak… 

Végül csak annak köszönhetem a sikeres vizsgát, hogy tanárom ráeszmélt e témában való járatlanságomra, és más tárgykörű kérdéseket intézett felém, amikre már tudtam a választ.

Eddigi legjobb, legsikeresebb szessziómat zártam ma. Az is nagyon fontos részlet, hogy „legsikeresebb”, de legjelentősebb az, hogy „zártam”. Vége. Ebből a felismerésből több következmény származott. Észrevettem például, hogy süt a nap. Valahogy az elmúlt majd’ egy hónapban nagyon nagy sötétség vett körül. A másik az, hogy rájöttem, igenis van alja a kagylónknak, amit szesszió alatt nem sűrűn láttam a benne lévő mosatlanoktól. Tulajdonképpen a mai programom nagy részét a takarítás tette ki, amit heroikusan magamra vállaltam, evvel megkímélve a még vizsga terhét viselő lakótársaimat egy plusz feladattól.

Este átrendeltem Melit és Júliát, hogy szalmakrumplizzunk egyet.

Holnap utazok haza Szatmárra pihenni kicsit a rövidke vakációban. Megyek megkeresni azt a jól eldugott dobozt, amibe a tartalékenergiámat raktároztam.