Úgy megy nekem ez a blogírás, hogy amikor épp lenne érdemi mondanivalóm, nincs időm írásra, amikor viszont semmi más tennivalóm nincs, akkor nem jönnek azok a gondolatok, amiket érdemes lenne lepötyögtetni. Épp egy ilyen gondolatokban termékeny időszakon vagyok túl, aminek nyomai viszont nem a blogomon, hanem az ellenőrzőmben látszódnak meg. Ezek azok a nyomok, amiket az a három hét hagyott hátra, ami alatt semmit abból tenni nem tudtam, amit szeretek. A természet illatát legfeljebb annyi ideig érezhettem, míg nagyon ki nem hűlt a szoba, és vissza nem zártam az ablakot, lévén, hogy csak vizsgázni mozdultam ki a lakásból.
Egy kemény szesszión vagyok túl. Nem tagadom, nagy lánggal láttam neki, de lendületem végül hamvába holt, miután nem a tanulás mennyiségéhez mérten kaptam a jegyeket. Hogy mégis végigjártam ezt az utat, családomnak köszönhetem, akik lebeszéltek arról, hogy hazacsomagoljak, mikor már úgy éreztem, hogy sziszifuszi munkámmal, a tanulással egy megnyerhetetlen csatát vívok a tanárok elvárásaival szemben.
Legemlékezetesebbre mindenképp a mai büntetőjog szóbelim sikeredett. A kialvatlanság miatt üvegesen gurgulázó szemekkel vártam a kimerültség miatt egy-egy kiló karajra hasonlító arcú kollégáim között a tanár megérkezését, aki mintegy szívünkben való késforgatásképp késve jelent meg az egyetemen. Hamar sorra is kerültem, és szerencsémhez méltóan egy olyan tételt húztam, amihez nem sok értelmes hozzáfűznivalóm volt. A professzor úr próbált kihúzni belőlem valami témához kapcsolódót, de már az elején rájöttem, hogy abból nem tudok semmit, úgyhogy míg rávezető kérdésekkel töltötte idejét, én azon töprengtem, hogy lehet az, hogy nem érezzük a saját nyelvünk ízét? :-? Pedig valamilyen íze csak kell legyen a kis masszív izomcsomónak…
Végül csak annak köszönhetem a sikeres vizsgát, hogy tanárom ráeszmélt e témában való járatlanságomra, és más tárgykörű kérdéseket intézett felém, amikre már tudtam a választ.
Eddigi legjobb, legsikeresebb szessziómat zártam ma. Az is nagyon fontos részlet, hogy „legsikeresebb”, de legjelentősebb az, hogy „zártam”. Vége. Ebből a felismerésből több következmény származott. Észrevettem például, hogy süt a nap. Valahogy az elmúlt majd’ egy hónapban nagyon nagy sötétség vett körül. A másik az, hogy rájöttem, igenis van alja a kagylónknak, amit szesszió alatt nem sűrűn láttam a benne lévő mosatlanoktól. Tulajdonképpen a mai programom nagy részét a takarítás tette ki, amit heroikusan magamra vállaltam, evvel megkímélve a még vizsga terhét viselő lakótársaimat egy plusz feladattól.
Este átrendeltem Melit és Júliát, hogy szalmakrumplizzunk egyet.
Holnap utazok haza Szatmárra pihenni kicsit a rövidke vakációban. Megyek megkeresni azt a jól eldugott dobozt, amibe a tartalékenergiámat raktároztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése