Bizony nagy pofonokat kaptam ma. Persze nem fizikai pofonokról van szó, bár lehet azok nem fájtak volna ennyire. In medias res az egész ott kezdődött, hogy elhatároztam, ha már Szatmáron vagyok, elmegyek a keresztelendők felkészítőjére. Nem gyakran tudtam eddig részt venni rajta, elsősorban azért, mert Kolozsváron járok egyetemre. Sokan köszöntöttek, kifejezték örömüket, hogy itthon láthattak. Az összejövetel megkezdését a szokásos „Kinek van kérdése, mondanivalója?” kérdés jelezte. Senki az összegyűlt 11 személyből meg nem szólalt, és arra, hogy miért ült egyből nyomasztó csend a társaságra, rájöttem nemsokára. Szúró tekintete alatt a nagyfőnöknek eléggé kényelmetlenül kezdtem érezni magam, feszengtem a széken, éreztem, hogy elvárja, hogy átvegyem a szót, hát úgy döntöttem, hogy beszámolok gyakorlati dolgokról, ami velem megtörtént az utóbbi időben, amit átéltem mostanában, és ami esetleg építőleg hathatna másra is. Aktuális témát, a vizsgaidőszakot hoztam fel. Mit sem sejtő őszinteséggel osztottam meg élményeimet abból az időszakból, amikor úgy éreztem, hogy fizikailag-szellemileg olyannyira kimerültem, hogy nagyon közel kerültem ahhoz, hogy feladjam az egészet. Teljesen alákerültem a dolgoknak. Mikor már nagyon belefáradtam, saját erőmre már nem támaszkodhattam, hisz már nem volt mire, akkor felkiáltottam Istenhez, hogy elevenítsen meg, adjon erőt, türelmet, hogy vigyem végig ezt a keresztet. Hogy álljon mellém, mert saját erőm nem elég ebben a harcban. A Vezérfonal alapján olvasom a Bibliát, és egyik nap egy igevers különösen megérintett. Ez a Zsolt. 63:8 volt. Ráismertem, hogy arra az oltalomra, arra a segítségre van szükségem, amit Isten szárnyainak védelme nyújt. Ezt ki is kértem, és éreztem is az imameghallgatás erejét, mert mintha egy új lendületet kaptam volna, hogy nekifussak a még előttem lévő vizsgáknak. Persze nem kellett elzsibbadjon a kezem a saját vállam veregetésétől az eredmények láttán, de mégis túlestem a vizsgákon.
Ezt az örömet akartam megosztani mindazokkal, akik ma este összegyűltünk. Ennek viszont a felét sem sikerült elmondjam, hisz hamar a szavamba vágott a lelkipásztor, akadékoskodva a mondatszerkesztéseimen, szóhasználatomon. Utána jött még csak a feketeleves, mikor nekilátott szapulni, hogy ha évközben jártam volna kurzusokra, és figyeltem is volna, nem kellett volna ilyen segélykérően Istenhez forduljak. Nem vizsga előtt kell Istenhez fordulni. Saját felfogása szerint, ha valaki mindig elmegy a kurzusokra, aktívan részt vesz, jegyzetel, akkor olyan nincs, hogy ne tudjon teljesíteni a vizsgán. Na most kéremszépen előttem rögtön az a kérdés merült fel, hogy vajon miért kell én megvásároljam az össz-vissz 1000 oldalas könyveket, ha tanulhatok ugyebár a kurzusokból, ami félévente kb. 20 oldalt jelent? Nem mertem e kérdést feltenni, mert már annyira szégyenbe lettem hozva a többiek előtt, hogy nem akartam helyzetemen súlyosbítani evvel is. Az egyetem régen rendszerességre tanította az embereket. Ma már nem így van… (Nem az én véleményem…)
Tényleg nem tudtam végül, hogy mire irányul e hatalmas támadás. Személyem ellen, vagy a már-már polgárpukkasztásnak beállított Istenhez kiáltásom ellen? Hogy mertem én olyat tenni?? Skandalum… Értetlenül álltam az orkánként rám zúduló keserűséggel szemben.
Az este folyamán több terhes pillanat volt még eredménye e megnyílásomnak. Vajon nem ismerem már határaimat? Vagy már tényleg nem szabad elmondanom azt, ami számomra probléma volt, ami foglalkoztatott? Főleg, hogy olyan erőszakosan volt felkínálva a lehetőség, hogy beszéljek. Amúgy honnan van rálátása egy szatmári embernek az én tanulási módszereimre? Honnan tudja, hogy hányszor járok én kurzusra? Egyáltalán hogy mer elítélni olyasmit, amibe még csak véleményezés szintjén sincs beleszólása? Hát ezek után már biztos nem is lesz…
Nem lekötöződni szeretnék, mert attól különbnek tartom magam, de úgymond védekezésképp a csoporttársaim módszerére fogok hagyatkozni ezentúl én is. Szótlanság a kulcs a nyugodt lelkiállapothoz. Mert ha nem szólaltam volna meg ma este, akkor nem kellett volna egy olyan eseményről beszámolót írjak, amire ha visszagondolok, akkor még most is vörös köd kezd képződni a fejem körül.
Tessék véleményt írni az üzenőfalra, vagy itt alul. A " " -nél a Névtelent kiválasztva lehet hozzászólást küldeni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése