Egyik reggel, még a korai órákban, ebből kifolyólag az egészséges gondolkodás teljes hiányában forgolódtam –félálomban- az ágyamban. Egy felettébb idegtépő, éktelen csipogás forrását kerestem még álmomban, de mivel arra még ott sem találtam magyarázatot, hát rávettem magam, hogy kutatásom területét kiterjesszem a nappalinkra is. Oda azzal a nem leplezett indulattal vonultam ki, hogy valakit megbüntetek szándékos közrend-háborítás okán. Hát a nappalinkban egyikőjüket sem találtam gyanúsítottjaimnak, de a rövid visongatás-szerű csipogás nem maradt abba. Ahogy a szemem hozzászokott az ébrenlét lidércnyomásos világához, fel is fedeztem a tettest, aki, mint Jupiter, összes nyilának tudatában, tehát méltóságteljesen ült a szekrény tetején: egy veréb. De mielőtt még bármire is gondolhattam volna, majdnem megdicsértem a madárkát, amiért olyan szépen tud két hangra énekelni (értsd: csipogni, visítani, pittyegni), mikor hirtelen egy másik repült el az orrom előtt. Na mi az, már két család fog lakni házunkban? Ami rosszabb, két családra kell ezután főzni? Nem nyugodtam bele ezekbe a nyomasztó kérdésekbe, ezért átinvitáltam kedves (hívatlan) vendégeinket szüleim hálószobájába. Ott egy óvatlan pillanatban kitártam mindkét ablakot. A kedves veréb pár egyik fele azon rövidesen távozott is, mintha megérzett volna valamit abból, hogy nem veszem jónéven jelenlétüket: vajon a kendő, amivel kergettem, vagy a kispárna, amit hozzávágtam sértette az önérzetét? Na, gondolom fele megvan, még egy ennyi, és mehetek is vissza aludni. A maradónak viszont más terve volt. Ami ezután következett, azt a madár gúnyos megvető tekintettel, a szomszédok, és az ablakon benéző járókelők elismerő fejbólogatásokkal díjazták: majdnem fél órás hajkurászás, amiből a kintiek csak annyit láttak, hogy egy pizsamás fiatal végzi kora reggeli tornagyakorlatait, ami abból áll, hogy különböző, keze ügyébe eső tárgyakat vág a plafonhoz, szekrényhez, vagy lepedőt forgatva a feje felett szaladgál az egyik sarokból a másikba. Nézni vicces volt, megélni minimum dráma, ahogy az összes ötletből lassan kifogytam, a jószág meg még ott ült a karnison. A forgatókönyv izgalma akkor hágott az egekbe, amikor, mintegy válaszul az űzött vad kétségbeesett csipogására, erősítésképp két veréb szállt az ablak előtt parkoló autóra, egy meg a párkányra libbent, kimutatva szándékát, hogy bejöjjön. Na, ekkor éreztem úgy, hogy kiakadt a tű: egy mozdulattal kipenderítettem a párkányon állót, és míg a benti ezen elszörnyülködött úgy, hogy majdnem leesett a csillárról, én rádobtam egy lepedőt, amit aztán jó idegesen kiráztam az ablakon, ezzel egy időben elköszönve a kinti nézőközönségtől.
A háborút megnyerve olyat tettem, amire sose gondoltam volna, hogy rávisz a sors: besüppentem a számítógép elé, hogy utánanézzek a verébkakinak: főbb jellemzők, állag, szín, szag. Legalább tudjam, milyen csomagot keressek a szőnyegen, párnán, ruhákon, stb.
Ha valaki felismeri az illetőt, kéretik leparittyázni:
Ezeket a képeket látva kérdezte meg Hanna, hogy ez holló? (minimum bexartam volna, ha egy nagy fekete hollót találtam volna a szobában)
