Ősz van

Vége

Több dologra már csak visszatekinteni tudok.

Például a héten végeztem a szakmai gyakorlattal. Érdekes két hét volt. Rájöttem arra, amit a gyakorló jogászok sokszor mondanak: az egyetemről kikerülve úgy érzem, az égvilágon semmit sem tudok. A sok elmélet a meglévő gyakorlati tapasztalat számára jelenthetne alapot. Ennek ellenére érdekfeszítő volt végighallgatni több ügyvédi megbeszélést, vagy belátni a törvényszéki tárgyalások színfalai mögé.

A héten zárom a vakációt is. Ha valamikor is bele kell húzni tanulás szempontjából, akkor ez a most következő évben lesz. Nem lesz egy sétagalopp, mégis már nagyon várom. Új lakásban új lakótársak, új fejezetben csak én vagyok a régi. Akarom mondani, sajnos még mindig a régi.

Ugyanakkor a türelmemről is csak múlt időben beszélhetek már, ahogy itt várom, hogy végezzünk a munkával Nagybánya mellett, mert este ifire kellene menni.

----- Sent from Samsung Monte -----

'Mai' második

Büntetőjogi eljárásból vizsgáztam ma. Tudom, hogy már jóval elhagytam az éjfélt, de míg le nem fekszem, nekem még mindig „ma” van, „holnap” csak a felébredés után kezdődik számomra…

Szerencsére a megvalósíthatatlansága miatt még nem vesztette hitelét az az álmom, hogy jogász legyek, kvázi még mindig egy távoli, el nem érhető célként lebeg előttem.

Tíz ujjal gyűröm homlokomon a bőrt, mégsem sikerül rájönnöm, hogyan rövidül meg az egyetemi év hosszúsága, - rögtön, miután belekezdek. Mielőtt még elindulnék benne, egy végeláthatatlan kalandnak látom, de ahogy ráteszem a lábam az útjára, már érzem is a kijárata felől a huzatot. Nyomasztó néha, amikor a vizsgalapról fejem üres kongása visszahangzik felém. Egy-egy javítókulcsot átnézve megközelítésemet a jogesetnek legalább olyan elfogadhatatlannak találom, mint a Mona Lisára egy jó nagy pödört bajusz festését.

Ilyen, és ehhez hasonló perverz gondolatok keringenek a fejemben, itt, az utolsó vizsga előtti kimerült idegállapotomban. De vége lesz ennek is szombaton, ezért nem is szaporítom tovább a szót róla, inkább lezárom ezt a részt egy olyan szép szóval, mint a csokitorta.

Így mentem ma vizsgázni..

Mint egy kopasztott csirke, amelyik visszafelé mászik. És a sebesség is hasonló volt...

#120

Már lassan számolni sem tudom, hányadik piszkozatomat írom épp. Talán ez lesz az, amit felteszek végül?

Az idei táborozásról egy egyezség miatt még nem írhatok. Ha magamról írnék, akkor az kimerülne egy keserves „Vae victis!” sóhajtásban. De mégis van egy gondolat, amit megpróbálok egy bejegyzés csokrába kötni, mielőtt végleg megbizonyosodok arról, hogy nem értek a blogoláshoz.

Az egyetem, gondjainak folytonossága miatt mintha már nem is létezne. Az pedig, hogy a pótszesszió derekán néha elmegyek egyet vizsgázni, már nem is jelent egy tea megfőzésénél nagyobb izgalmat. Ebből kifolyólag az idegeim tépkedése teljes mértékben a hátralévő kevés szabadidő beosztására, a fürdőben a fali csempének leesésére, az új lakásom berendezésére hárul. Körülbelül egy hete költöztem be ebbe a nem csúcskategóriás, inkább egy erős közepes hajlékba. Amit nem vettem észre a felületes nézelődésemmel, amikor új albérletet kerestem, az bezzeg most hangosan visít felém minden egyes helységben. De megszokom, sőt, úgy érzem, meg is fogom szeretni ezt a helyet, ahol terveim szerint egy évet fogok eltölteni.

Lassan foszlanak az amúgy fénysebességgel tovatűnő nyár itt maradt nyomai. Az éjszakába nyúló tanulások alatt volt időm észrevenni, mint harap le többet és többet az ősz a nappal hosszúságából. A természet alkonya nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, amikor szememre hányhatja, a saját pikírt módján, hogy nem használtam ki eléggé a születésem évszakát.

Nem mondhatom el magamról, hogy a világ kalandora vagyok, de belül, mélyen, az emlékeim mellett mégis mocorog egy kívánság, hogy valamilyen kalandba belevágjak. A körülvevő anyagiasságtól megundorodva nem holmi hedonisztikus vágyaim kiéléséről álmodozom. Inkább hasznot szerzésre éhezem. De másnak… Visszagondolok most a koszovói utamra. Vagy irigykedéssel idézem fel az évfolyamtársam beszámolóját arról, hogy járt Kenyában egy önkéntes szervezettel.

Ezt szeretném tenni én is. Hogy a jövő megadja ezt nekem, az titok. De hátha.

Cím

"A betegség csak a testet bénítja meg, a szabad elhatározást nem, ha az maga nem akarja. A sántaság is csak a lábat akadályozza, de a szabad elhatározást nem. Ezt mondd mindennel kapcsolatban, ami eléd kerül: rájössz, hogy minden csak más valamit akadályozhat, téged nem."

Epiktétosz

Minden egyes reggel...

Román következetesség

... Avagy szemezgetés a büntetőtörvénykönyv aberrációiból.

Első eset: Megerőszakolok valakit, aki ezután (pl. szégyenében) öngyilkosságot követ el, 15-től 25 évig terjedő börtönbüntetésre számíthatok.
Most jön az érdekes rész.
Második eset: Ha erőszakkal, élet vagy testi épség ellen irányuló fenyegetéssel valakit közösülésre kényszerítek (ugyanaz, mint az első eset), utána az öngyilkosságra rábírom, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújtok, a szándékosságot és bűnhalmazatot figyelembe véve is csak 3-tól 15 évig terjedő szabadságvesztésre számíthatok.

----- Sent from Samsung Monte -----

#116

"Lehetetlen"- mondta a büszkeség. "Rizikós"- mondta a tapasztalat. "Értelmetlen"- mondta az ész. "Próbáld meg!"- súgja a szív.

----- Sent from Samsung Monte -----

#115

Egyik reggel, még a korai órákban, ebből kifolyólag az egészséges gondolkodás teljes hiányában forgolódtam –félálomban- az ágyamban. Egy felettébb idegtépő, éktelen csipogás forrását kerestem még álmomban, de mivel arra még ott sem találtam magyarázatot, hát rávettem magam, hogy kutatásom területét kiterjesszem a nappalinkra is. Oda azzal a nem leplezett indulattal vonultam ki, hogy valakit megbüntetek szándékos közrend-háborítás okán. Hát a nappalinkban egyikőjüket sem találtam gyanúsítottjaimnak, de a rövid visongatás-szerű csipogás nem maradt abba. Ahogy a szemem hozzászokott az ébrenlét lidércnyomásos világához, fel is fedeztem a tettest, aki, mint Jupiter, összes nyilának tudatában, tehát méltóságteljesen ült a szekrény tetején: egy veréb. De mielőtt még bármire is gondolhattam volna, majdnem megdicsértem a madárkát, amiért olyan szépen tud két hangra énekelni (értsd: csipogni, visítani, pittyegni), mikor hirtelen egy másik repült el az orrom előtt. Na mi az, már két család fog lakni házunkban? Ami rosszabb, két családra kell ezután főzni? Nem nyugodtam bele ezekbe a nyomasztó kérdésekbe, ezért átinvitáltam kedves (hívatlan) vendégeinket szüleim hálószobájába. Ott egy óvatlan pillanatban kitártam mindkét ablakot. A kedves veréb pár egyik fele azon rövidesen távozott is, mintha megérzett volna valamit abból, hogy nem veszem jónéven jelenlétüket: vajon a kendő, amivel kergettem, vagy a kispárna, amit hozzávágtam sértette az önérzetét? Na, gondolom fele megvan, még egy ennyi, és mehetek is vissza aludni. A maradónak viszont más terve volt. Ami ezután következett, azt a madár gúnyos megvető tekintettel, a szomszédok, és az ablakon benéző járókelők elismerő fejbólogatásokkal díjazták: majdnem fél órás hajkurászás, amiből a kintiek csak annyit láttak, hogy egy pizsamás fiatal végzi kora reggeli tornagyakorlatait, ami abból áll, hogy különböző, keze ügyébe eső tárgyakat vág a plafonhoz, szekrényhez, vagy lepedőt forgatva a feje felett szaladgál az egyik sarokból a másikba. Nézni vicces volt, megélni minimum dráma, ahogy az összes ötletből lassan kifogytam, a jószág meg még ott ült a karnison. A forgatókönyv izgalma akkor hágott az egekbe, amikor, mintegy válaszul az űzött vad kétségbeesett csipogására, erősítésképp két veréb szállt az ablak előtt parkoló autóra, egy meg a párkányra libbent, kimutatva szándékát, hogy bejöjjön. Na, ekkor éreztem úgy, hogy kiakadt a tű: egy mozdulattal kipenderítettem a párkányon állót, és míg a benti ezen elszörnyülködött úgy, hogy majdnem leesett a csillárról, én rádobtam egy lepedőt, amit aztán jó idegesen kiráztam az ablakon, ezzel egy időben elköszönve a kinti nézőközönségtől.

A háborút megnyerve olyat tettem, amire sose gondoltam volna, hogy rávisz a sors: besüppentem a számítógép elé, hogy utánanézzek a verébkakinak: főbb jellemzők, állag, szín, szag. Legalább tudjam, milyen csomagot keressek a szőnyegen, párnán, ruhákon, stb.

Ha valaki felismeri az illetőt, kéretik leparittyázni:

Ezeket a képeket látva kérdezte meg Hanna, hogy ez holló? (minimum bexartam volna, ha egy nagy fekete hollót találtam volna a szobában)

#114

Lássuk csak, hogy is van ez, mielőtt teljesen elfelejtem, hogy kell csinálni. Jó kis szünetet tartottam. Bár többször nekiveselkedtem, egy-két mondatnál nem tudtam többet kifacsarni szottyadt velejéből az agyamnak. Ezért hát megtelt a szemetes piszkozatokkal, de egyetlen teljes írásra való sem jött össze.

De egy gondolatba különösen gyakran ütköztem, amint a hétköznapok eseménytelen sivatagában bandukoltam előre. Ez a gondolat pedig egy remény formáját öltötte magára bennem, hogy ha valaha is végig kell nézzem életem filmjét, akkor azt visszafelé fogják vetíteni. Miért is? Mert akkor az arról szólna, hogy rengeteg elrontott dolog, számtalan hiba, megannyi helytelen döntés jóvátételén szorgoskodom megállás nélkül, míg végül ez a munkám teljesen felemészt, elfogyaszt, összezsugorít szüleim egy gondolatává.

Szesszió

Új csúcsokat döntögetek: pozitívat az ingerhatárom alacsonyságával és negatívat úgy általában minden mással: tudás, hangulat, jövőkép... A kettő közötti diszkrepanciába épített érdektelenség piedesztálján állok én. Büszkén.

------ Sent from Samsung Monte ------

Gnóma

... Baj mindig van, az élet voltaképpen bajok szüntelen sorozatából áll, és az a folyamat, amit egy-egy ember a maga életének nevez és hisz, nem más, mint a bajok legyőzésének módozata... (Nemere István)

Bejegyzés címe

... ahhoz sem vagyok elég bátor, hogy gyáva legyek...

Kirándulás a tordai sóbányába

Általában könnyen fel tudok kelni reggelente, mikor valami rendkívüli van napirendre tűzve. Mára egy kirándulás volt betervezve, reggel ennek ellenére azonban nagyon tatásan ment a készülődés. Miért épp akkor a legkényelmesebb az ágy, amikor ki kellene mászni belőle?

Sikerült azonban időben odaérnem a megbeszélt találkozóhelyre. Az egész jurátuskörnek meghirdetett kirándulásra hét ember mozdult meg. Mind harmadévesek. Nem baj, legalább mind ismertük egymást, nem kellett ismerkedéssel tölteni az időt. Fel is huppantunk a mikrobuszra, és elindultunk Torda felé. Már ez az út is kalandos volt, mert a kedves sofőr annyi embert felvett, hogy csak épp be lehessen zárni az ajtót. Másfél mikrobusznyi ember utazott összepréselve egy járműben, ülő és álló helyeken. Minden gondolatot kinyomott a fejemből a mellettem álló ember szatyra, úgyhogy észre sem vettem, és már le is kellett szálljunk.

Amit még meg kell említsek, az a különösen erős szél, ami cibált, ráncigált ide-oda, amíg megtettük a 10 perces gyalogutat a bányáig. Siettünk is gyorsan a föld gyomrába, az időjárási viszonyok hatáskörén kívülre. A hangulat szuper volt, jól szórakoztunk. A bányában kellemesen csalódtam, modernebb, mint a parajdi. Érdekes a visszhang-terem is. Kipróbáltuk még a nagy kereket. A billiárd, golf, bowling viszont nem annyira vonzotta a társaságot.

Különösen tetszett még a csónakázás. 20 percre lehetett kibérelni fejenként 3 lejért egy bárkát. Életemben először eveztem. Nem is kicsit izgultam, mert volt már egy kellemetlen tapasztalatom a csónakokkal. De az a tény is nyugtalanított, hogy nem tudok úszni. Úgy mondhatnám, hogy a végére majdnem belejöttem. Az elején mintha saját életet élt volna a csónak, csak gondolt egyet, és elkanyarodott, egyenesen neki a falnak, vagy bele az oszlopba, szóval mindenképp a kívánttal ellentétes irányba, de a 17-18. perc felé megzaboláztam az evezőjét. A csúcspont mindenképp az volt, mikor ki akartunk szállni. Szerintem az utolsó pillanatig a csónakkezelő nem tudta, hogy le akarok parkolni, mert úgy mentünk, mintha jöttünk volna.

A programban a városnézés mellett még benne volt egy ebéd és az állatkert meglátogatása is. A pimaszul erős szél miatt azonban a városnézést megejtettük étteremkeresés közben, az állatkertet meg majd a legközelebbi alkalomkor keressük fel.

Finom pizzával a gyomrunkban utaztunk vissza Kolozsvárra. Vagány nap volt.

Beértem a házba, leültem megszusszanni. A csendet hirtelen hangos sziréna sírása zavarta meg. Aztán még egy, aztán még egy, utána meg már olyan hangzavar lett, hogy már nem tudtam megszámolni, hány szirénát is hallok. Kikémleltem az ablakon, és meg is láttam, hogy a mellettünk található Farmec gyár egyik épületéből ömlik a sűrű füst. Napfénynél lebilincselő volt, hogy gomolyog kifelé a betört ablakokon a fekete füst, újabb és újabb hullámokban, egy jó hangos robbanás után meg még erősebben. Sötétedés után meg a tűzlángok kápráztattak el, ahogy nyaldosták az épület falát. Természetesen nem az boldogít engem, hogy valaki kárt szenvedett, hanem csak maga látvány számomra nem mindennapi volt, ebből következően érdekes. Azon kívül életemben először láttam olyat, hogy 4 tűzoltóautó próbálja legyőzni a pusztító tüzet.

Zsolti eljegyzésén

A papíron:

Már hiányzol! Sosem fogunk elfelejte/ni!

Sampon, körömvágó, borotva és hajhab

Na itt vagyok kérem szépen. Több okom is van arra, hogy leüljek írni. Az első lehetne az, hogy annyit ültem a házban az utóbbi pár napban, hogy lassan járni is elfelejtek. Most is itt tespedek az ágyban, két réteg takaró alatt dunsztolódva. Forró hétvégén vagyok túl. És sajnos ezt a forrót szó szerint értem. Kiütött valamilyen bakteriális fertőzés, ami magas lázzal, erős torokfájással, nyirokmirigy-duzzadással és egyéb ilyen finomságokkal jár.

Ebben az első pár sorban az a szomorú, hogy négy szóval is elmondhatnám a lényegét: Jó idő van kint. Ugyanis az időjárás alakulása fordítottan arányul az egészségi állapotomhoz. Ez vagyok én… Ha kint -18 fok van, elvagyok, mint egy jóllakott boci. Mikor napsütés van, „rövid ujjú” hőmérséklet, ami az elmúlt hétvégén 18, 19 fokot jelentett, 39.5 fokos lázzal fekszek az ágyban. Látomásokat átélve, saját magammal vitatkozva, majd megharagudva, aztán kedélyes hangulatban megbocsájtva egymásnak magammal, és egy jót kacagva a sértődékenységemen. Szóval megviselt ez a nyavalya.

Azonban a szombaton felírt gyógyszer lassan beüt. Igaz, ideje is lenne, hisz fél falunak való orvosságot öntöttem már magamba. Néztem a bezárt ablak üvegén átzubogó jó időt, meg a laptopom képernyőjén azt a 18 fokot, és egy hirtelen elhatározással lehajítottam magamról a takarót. Utána meg a paplant. Rámjött a sétálhatnék. Gyorsan rendbe szedtem a fejem (ezért a borotva), megszabdaltam a karmokat (ezért a körömvágó), és lezuhanyoztam (ezért a sampon). Aztán meg félrefésültem a hajam. Veszettül megnőtt megint. Az legközelebbi hazalátogatáskori tennivalók listáján első helyen áll a nyiratkozás, mert ha nem, muszáj elhasználjam a lakótársam hajhabját, hogy valahogy uralni tudjam a fejemre nőtt erdőt. (Jaj, erről jut eszembe. Rájöttem, hogy a hajhab nagyon jó a csótányok ellen. Egyszerű a használata: Jó erősen le kell csapni vele azokat az undorító rovarokat.) Ezek után meg szépen elindultam a városba. És a kellemes hőmérsékletet, a hó hiányát annyira tudtam élvezni, hogy még a fülhallgatómra sem volt szükségem, hogy jól érezzem magam. Több mint valószínű, hogy meglesz ennek a böjtje, mert jól leizzadtam, meg mintha kezdenék is belázasodni. Ha visszaesnék, az elég rossz lenne, mert ezen a héten már csütörtökön megyek haza, addigra helyre szeretnék jönni. Meg aztán a kondibérletem lassan lejár, és még ki sem használtam rendesen. Igen, február 28. óta járok (jártam) heti 3-4-szer edzőterembe. Még engem is meglepett, hogy szeretek is járni. Igaz, reggel korán, mikor nincsenek sokan.

Az egyik tanárom szerint a kommunizmus alatt a falukat a következő elv szerint csoportosították: 1. amelyiken átmegy a vonat 2. amelyikbe elhallatszik a vonat 3. amelyikben hallottak a vonatról. Nem tudom ezt miért írtam le, valószínű csak azért, mert akkor nagyon megtetszett.

Szóval edzés. Elnézegetve egy-egy hústornyot, ahogy tőlem nehezebb súlyokat emel, elhatároztam, hogy nem fogok karriert építeni a gyúrásra, de legalább megpróbálom felkutatni, előásni a kis izmocskákat a karjaimon. De szigorúan csak azért, hogy az egyre növekvő hasamat könnyebben tudjam majd letenni magam mellé egy másik székre, mikor le akarok ülni.

Hiányoztam ma az egyetemről, és biztos holnap is fogok. Tehát ezen a héten a nehezét lelógom az óráknak. Amúgy ez jellemző az utóbbi időben rám: egyetem, a félév elejei lendület a tanulásban, este unatkozás. Meg a pénztárcámba bepillantva az olyan fontos kérdések eldöntése, mint pl.: Vegyek egy kebabot, vagy inkább azt a könyvet, amiből vizsgáznom kell majd a félév végén…?

Jónapot, pikáns szósszal, hagyma nélkül kérném szépen!

Most ez miért baj? Üres fejjel lehet élni, de üres gyomorral??

Tetszik érteni? Én sem. De legalább úgy teszek…

Kórbonctani diagnózisom

A Stockholm-szindróma egy stockholmi túszdrámáról kapta a nevét. Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek általában – szeretetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa; józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a sok bántás mellett a rab figyelmet, néha előforduló felületes kedvességet tapasztal a rabtartója részéről, ugyanakkor teljesen ki van szolgáltatva neki, az élet-halál ura felette.

A rajtam jelentkező tünetekből rögtön ráismertem erre a betegségre. Esetemben az örökösödésjog a fogvatartóm, kínzóm, felé kezdek érezni tiltott szerelmet.

Levél magamhoz (avagy elnyomott gondolatok szavakba csomagolva)

Kedves Dávid

Rég hallottam rólad! Ez azért meglepő, mert együtt lakunk lassan már 22 éve. Azonban egy ideje mintha elzárkóztál volna előlem. Ezért gondoltam hát, hogy írok, hogy ne hozzalak kényelmetlen helyzetbe azzal, hogy hangos szóval szólítalak meg.

Mint említettem, már kezdelek lassan megismerni. Világossá vált előttem, mik a gyengeségeid, mit hiszel az erősségeidnek, mitől leszel nagyon könnyen ideges, vagy mivel lehet egy pillanat alatt megolvasztani a szíved. Tudom, hogy ez még messze van attól, hogy teljesesen ismerjelek, mert a hétköznapok eseményei újabb és újabb meglepetéseket raknak a küszöbünk elé. De ez érthető, hisz ezzel mindenki így van, nemde? Ebből a kiváltságos magasságból, a rólad szerzett ismeretek hegyén állva azonban észrevettem egy dolgot, ami nagyon zavar. Mintha belevetetted volna magad egyes feladatok végzésébe, csakhogy előlem menekülj.

Például nem meséltél nekem szilveszterről. Mástól kellett meghalljam azt, hogy milyen nagy munkába vágtál bele a program megszervezésével. Mindenképp dicséretes, hogy elvállaltad, mert képzeld, én is belekerültem egyszer egy ilyesmibe, és utólag igencsak megbántam ezt az elhamarkodott döntést. A program tervszerűen alakult, és program alatt azt értem, hogy menet közben újabb és újabb hiányosságok felett hunytam szemet. Ezek a hiányosságok elsősorban a tapasztalatlanságomban gyökereztek. Azonban nem is ezek miatt kezdtem önkorbácsolásba, hanem pár ember rosszindulatúság/keserűség tengere miatt, amibe szépen belegyalogoltam, miután azok tudomására jutott, hogy meg lettem bízva a szervezéssel. Úgyhogy a jövőre nézve ajánlom, hogy légy résen, és felkészülve a legváratlanabb támadásokra is. Például mikor füledbe jut, hogy a helyed a fiúk-lányok-porcelán sorrendben csak a tojáshéj után következik. Nagy titkok ezek…

Minő meglepetés volt számomra az is, mikor meghallottam, hogy elvállaltad az ifivezetői szolgálatot a február 12-i választáskor! Ezzel kapcsolatban csak annyit szeretnék kérdezni, hogy tényleg meggondoltad ezt a dolgot? Csakugyan úgy látod, hogy képes vagy te ezen feladat ellátására?

Nem szeretnék tolakodó lenni, de a ma az egyetemen egész végig rólad sisteregtek azok a bizonyos szürke tekervények. Tényleg kíváncsi lettem, mi foglalkoztat, mi köt le annyira, hogy nem jut időd saját gondolataidra.

Meséljek magamról is egy kicsit. Ahogy említettem pár sorral fentebb, az egyetemen született meg a gondolat a fejemben, hogy írjak neked, mikor örökösödésjog órán hirtelen összecsuklott a magam előtt felépített álomvilág, meg úgy általában minden, amit elterveztem ezzel az egyetemmel, életemmel kapcsolatban. Szó mi szó, igencsak kivetült a harmadév első szessziójának eredménye (ami nem mellesleg több mint szégyellnivaló) a hangulatomra. És bár nem kellene a többi évfolyamtársam helyzete vigasztaljon, mégis úgy érzem, hogy nem vagyok a leghülyébb, ha a 36 személyes csoportomból egyedül egy ember nem bukott meg a szerződésjog vizsgán. És ha már az épp elmúlt vizsgaidőszakot a saját Mohácsomnak titulálom, akkor gondolhatod, hogy nem én vagyok az a szerencsés, akinek sikerült az említett vizsgája.

Amúgy zenét hallgatva írom soraimat. Úgy érzem, a lágy zongorahang tökéletesen illik ehhez a hűvös estéhez. És mintha a dallam közelebb hozott volna hozzád. Mintha látnálak is a ködös távolságban. De miért vagy úgy összegörnyedve? Min rágódsz annyira, ahogy elfelejtesz fel/előre nézni?

Várom mielőbbi válaszod!

Dávid

Életkép

Ma este Mocsolyán voltam Dorival és Sándorral. Vagány este volt, és a vacsora is családi hangulatban telt el. Mikor hazajöttem, az asztalomon egy kis papírfecni fogadott, rajta egy megpucolt mandarinnal és ezzel a kis verssel:

"Eme édes mandarin

Órák óta csak rád vár!

Jól teszed, ha megeszed,

Különben hamar elvesztheted.

Finom édes, ízes,

A legjobb innen.

Jó étvágyat,

Hanna"

Gondolom magamban: „Hát nem ara… mi a szösz??!”

Pfúj, blöe… Meg volt tömve sóval.

Vajon ez reváns akart lenni amiatt, hogy befújtam zeneórája előtt jó erős férfi párfümmel? Rejtély…

Hamar megtanulta a kiscsaj tőlem azt az elvet, hogy ha megdobnak kővel, dobj vissza egy hegyet…

Kristálytisztává vált előttem. A huncutságot mától H-A-N-N-Á-nak betűzzük.

Bejegyzés címe

|----|

Ilyen közel kerültem ma ahhoz, hogy írjak egy bejegyzést.

Kommentár nélkül