Szerda este

Hétfőtől újból Kolozsváron vagyok. És autóval. Micsoda szabadság!! Felfogni is alig vagyok képes.

Teljes időben bűnhődöm most a 3 hetes vakációmat. Tegnap is, ma is az egyetem könyvtárában gubbasztottam, tanultam. De az estéket továbbra is tudom élvezni. Hazajönni a (kinti levegőhöz viszonyítva) meleg lakásba, lesüppenni Barney mellé, általában a nap fénypontját jelenti. Ja, bemutatom Barneyt:

Tündétől kaptam.

Csütörtök este utazunk haza, a szatmáriak mind, mert péntek este lesz a virrasztása, szombaton meg a temetése gyülink rangidős lelkipásztorának, aki ma délután kb. két órakor halt meg.

Összegzés

• 11 nap
  44 óra autózás
  3000 kilométer
  7 országon át (Magyarország, Horvátország, Bosznia és Hercegovina, Montenegró, Albánia, Macedónia, Szerbia)
  5 fővárost érintve (Budapest, Zágráb, Belgrád, Tirana, Szkopje)
  
  
  És végre itthon vagyok. 

Albánia 2. – avagy utolsó esténk Shqipëriában

(Ez a bejegyzés csütörtök este íródott, de áramszünet miatt csak most került fel az internetre - a szerk.)

Rengeteg képet összegyűjtöttem, amikkel szeretném bemutatni az itt tartózkodásomat. Azonban ettől még több írnivalóm van.
Egy ortodox katedrális

Így az utolsó estén az elutazásunk előtt, majdnem egy hét ittlét után sok érdekességet tapasztaltam, ami a mi vidékünkre nem jellemző. Meg is próbálom felsorolni őket.

·         A legelső dolog, ami miatt összeszorult a gyomrom az volt, mikor Barna megkért, hogy vigyázzak a vízre, mert naponta csak 2 órán át működik a vízszolgáltatás. A hálózat annyira le van rongyolódva, hogy egykettőre kiürülne a város vízkészlete, ha állandó víznyomást biztosítanának. Ezért minden nap 5től 7ig mindenki fel kell töltse a tartályait, ami ki kell tartson másnap 5ig, amikor újból megjön a víz. Nagy kincs a víz, amit otthon nem értékelünk eléggé. Inni csak palackozott vizet lehet itt. Bár már az is előfordult, hogy a fogyasztásra nem alkalmas csapvizet adták el az üzletben ivóvízként.

·         Egy nagyon érdekes dolgot figyeltem még meg. Ebben a társadalomban nem szabadult el annyira a feminizmus, mint a nyugatibb, vagy nyugatibb felfogású országokban. A férfiakat nagy tisztelet övezi, a nő kiszolgálja (pl. ebédkor mindig elénk tették a megpakolt tányért, sosem kellett mi magunkat kiszolgáljuk). Egy ajtóban való találkozáskor a nő előre engedi a férfit, stb. Szokatlan volt…

Amúgy ha már említettem az étkezést, itt egy kép a konyhánkról, és az egyik asztalközösségünkről. Balról jobbra: Barna, Manjola, Moza, Tina, a következő férfit még Barna sem ismerte, és végül háttal Miri. Érdekes nyelv az albán. Mintha a szájukba ragadt szöszt köpködnék, úgy beszélnek. Néha azon kuncogtunk Barnával, hogy vajon ők biztos megértik egymást? Tényleg érdekesen beszélnek…

·         Kedden Eid al-Adha ünnepet ült az iszlám közösség az egész világon, így Albániában is (idén november 16.-ra esett), ezért ezt megadták szabadnapnak. Hatalmas forgalom, járkálás volt egész nap a városban, hisz mindenki kint ült a millió kávézóban/sport fogadóban/kocsmában. Pont ekkor jött nekem egy ilyen gondolat, hogy induljak el a környékünket felfedező körútra. Bekeveredtem a piacra is, mert paradicsomot és paprikát szerettem volna vásárolni reggelire. Vizslattam az asztalokat, hol találok egy asztalon mindkét zöldségből, mert nagy pénz volt nálam, és nem szerettem volna, hogy becsapjanak, lévén, hogy ár sehol nincs kiírva, azt az árus a vásárlóra nézve szabja meg azon pillanatban, ahogy az rákérdez a portéka árára. Találtam is egy nénit, aki előtt ott volt az egészséges és házi paradicsom, meg a kövér paprika. Eltáncoltam neki, hogy mit akarok. Megértette, mert másnap reggelre kialakult a friss zöldség a szendvics mellé. Amúgy borzasztóan koszos szemetes és büdös a piac.

De a piac szaga akkor sem fogható a rengeteg sok „mészárszék” körül terjengő bűzhöz. Városszerte elterjedt, bakterkuckónyi vállalkozásokról van szó. Élelmiszer-biztonsági előírásokat még hírből sem ismerő szobácskákban csapják le a bárány/kecske/csirke fejét, amit a vevő előtti megnyúzás követ. Vasárnap reggel a gyülibe menet láttuk, ahogy a kis bari a „Mish vici / Mish derri” (a mish húst jelent. a többit nem tudom) feliratú üzlet előtt bégetett. Jövet hazafelé már ott lógott felakasztva, megnyúzva. Nem az állatot sajnálom, hanem a körülmény akaszt ki, ahol ezeket az állatokat lemészárolják. Gyomorforgató dögszag, járdára kihajított belek (egyszer majdnem rám dobtak egy bak szarvát!!), időtlen idők óta mindenre odaszáradt vér, legyek népes raja veszi körül ezeket a helyeket. És mégis vásárolnak onnan az emberek - és nem csak a szegény réteg-, mert az üzletihez viszonyítva fele áron megkaphatják a húst, még ha komoly megbetegedést is kockáztatnak meg így.

És bármilyen varázslatos is tud lenni a müezzin éneklése, engem igenis idegesített egy idő után…

Ez kérem egy narancsfa, alatta meg egy pálmafa

·         Rengeteg bunker van még elszórva a tömbházak között. Biztonságérzetet nyújtott a lakóknak. Bár én az ellenség helyében csak szépen ráültem volna, míg elfogy bent a kaja, aztán úgyis kijöttek volna maguktól. Kb. ilyesmikről gondolkodtam, mikor készítettem néhány betonbunkerről pár képet.

·         Tegnap este az egyik itt dolgozó ember, Lluca meghívott hozzájuk vacsorázni. Nagyon aranyos család fogadott minket. Annak ellenére, hogy szegényes körülmények között élnek, finom kajával fogadtak. Náluk a falon láttam egy órát, amit kollégáitól kapott, mikor még Konstancán dolgozott egy kikötőben. Milyen kicsi a világ…

·         Van egy nagyobb bevásárlóközpont, a Blue Star, ahova rendszeresen visszajártunk vásárolni. Ahogy ott nézelődök, próbálom kitalálni, hogy másnap reggel mit fogok megkívánni, megakad a szemem valami ismerős íráson. Nahát, tényleg kicsi a világ…

Érkezésünk után is ebben az üzletben pakoltuk fel magunkat élelmiszerrel. És mikor hazaértünk, csak akkor vettük észre, hogy a jó drága vaj, amit megvettünk (ismert márka, a Meggle, helybélit nem mertünk venni), egy hónapja és egy hete le van járva. Na féltünk valami betegségtől, ezért nem vettünk itteni terméket, ezért a sors megbüntetett, egész héten több mint egy hónapja lejárt vajat ettünk. Még élünk…

·         Eddig még sosem láttam ilyen védekezési módszert a betörők ellen. Ötletes, ám baromira csúnya. A kerítésbe félbetört üvegeket öntöttek bele:

·         Munkaköröm magába foglalta az autómosást is. Persze hogy miután lesikáltam az autót, rá 2-3 órára hatalmas zápor sepert át a városon… Alatta meg egy átlagos cégtábla (vagy miaszösz). Ha van egy festékszóród, van egy falad, már van egy céged is.

·         Ma bementünk a fővárosba is, Tiranába. Semmi érdekeset nem láttam a pokoli forgalmon kívül. Ám menet felfigyeltem valamire. Hogy ezek a románok mindenütt ott vannak…

Tirana polgármesteréről tudni kell, hogy festőművész. Ezért támadt neki az az ötlete, hogy dobja fel a szürke tömbházak által keltett nyomott hangulatot. Az eredménye az lett, hogy az albán főváros védjegyévé vált a sok színes tömbház:

Gyönyörű lehetne ez az ország, ha vigyáznának a tisztaságra, kicsit fejlesztenék magukat ízlés terén, és értékelnék azt, ami már megvan.

Végül újból pár kép

 

És erre vagyok a legbüszkébb. Nekem nagyon tetszik:

Albánia, te csodás

Tegnap este megírtam egy jó hosszú bejegyzést. Ahogy a végére értem, elvették az áramot. Nem közben, nem mikor majdnem befejeztem, hanem mikor már végéhez értem, és fel akartam tenni, akkor kapcsolt ki minden.

Albániában 1.

Nagyon jól érzem most magam. Forró tea gőzölög az asztalomon, inspiráló zene duruzsol a fülembe. Érzem az élet lüktetését, ahogy a muzsika dallamának hullámain lassan besiklok az éjszakába. Az ablakon kinézve egy mediterrán eső után kitisztult eget látok. Hamar jött, sokat esett, gyorsan tova is szállt a rossz idő, és mégis kellemes kint a hőmérséklet. Olyan mellékhatások nélküli felfrissülés ez ennek a városnak.

Feljegyezem magamnak, hogy következő nagyobb befektetésem egy vízforraló lesz. Teafüggőként nagy hasznát veszem majd annak a konyhai kelléknek.

Hogy a címadó témára térjek, bevezetésnek készítettem egy képet, hogy majd tudjam, meddig is csámborogtam el otthonról.

Montenegróban ránk esteledett. Ebben az országban tudtunk a leglassabban előrejutni, mert nincs autópálya, és a meglévő utak rengeteg településen kanyarognak keresztül.

Ahogy haladtunk dél felé, úgy romlott az életszínvonal, úgy erősödött a balkáni jellege az országoknak. Bosznia és Hercegovina Neum városa még tetszett. Utána következett még egy kis rész a csodálatos Horvátországból. Montenegróban viszont már kezdtek szemetesek lenni az utcák, viszonyítva a horváthoz már nem is volt olyan szép a táj. Az utak meg élethűen idézték fel a szatmári körülményeket. Az albán határhoz közeledve már több mint kalandossá vált az utazás a hirtelen és kitáblázatlan kanyarokkal. Az aszfalt szélessége is rohamosan csökkent, hogy végül oda jussunk, hogy a kamion mellett (ami után azért cammogtunk, mert nem tudtuk megelőzni) ne férjen el egy másik autó, anélkül, hogy lemenjen az úttestről.

Végül este 7 órára, 16 óra utazás után beértünk Albániába. Rögtön az elején volt is egy kisebb incidensünk egy „capuccinó” gyerekkel, amikor megálltunk egy egy sávos fahídnál Skodránál (amin kamionok is közlekednek!!), hogy a szemből jövő autókat elengedjük. Barna oldaláról már elkezdte puszilgatni az autót köbe, egész az én oldalamig. Nem tudtuk hova tenni a dolgot, hát gondoltam előkotorok neki valamit az ölemben lévő élelmiszeres táskából. Le is engedtem az ablakot, hogy adjak ki neki egy zacskó finom német mézespogácsát, mire ő rákapaszkodott az ablakra, hogy ne tudjam felhúzni és elkezdett kapkodni a táskából kilógó zacskók után. Hirtelen nem tudtam semmit sem csinálni, mert egyik kezemben a telefonomat fogtam (meg is markoltam erősen, esélye sem lett volna azt megkaparintania) másikkal meg az ablakot próbáltam felhúzni, kis sikerrel, mert teljesen ráereszkedett a pofátlan kölke. Nagy nehezen sikerült lefejtenem az ujjait az ablaküvegről, és fel is húztam, mielőtt ki tudott volna lopni valamit. Egy ilyen kezdőakkord után már nem csak kegyetlenül fáradtan, hanem meglehetősen idegesen is hajtottunk át a vészesen recsegő fahídon.

Megérkeztünk az úticélunkhoz, Durresbe.

Akkor este már mindketten alig vártuk, hogy ágyba kerüljünk. Tiszta lakás fogadott minket. A missziós ház egy háromemeletes épület, amiben a földszinten az irodák vannak berendezve, az elsőn egy család lakik, aki felvigyáz a házra, a másodikon mi vagyunk elszállásolva, külön szobában, külön fürdővel, a harmadik szinten pedig a konyha található.

Sovány vacsoránk volt, mert olyan este már nem tudtunk vásárolni semmilyen kaját a városban. Gyorsan álomba is merültem, hogy egy pihentető alvás után vasárnap reggel elmenjünk a helyi baptista imaházba.

A gyülis program után már nem volt más tennivalónk, ezért elindultunk a városba sétálni, körülnézni, bevásárolni. Első benyomásom alapján Albániát egy újgazdag falusi fiatalhoz hasonlítanám, akinek hirtelen nagy vagyon szakadt az ölébe, és rohamos fejlesztésbe fogott a saját, kezdetleges ízlésének megfelelően. Az az ország, ahol nem is olyan rég még áram sem volt (ezért a missziós házban is minden szobában még ott a mécses), éjszaka csillog-villog, hatalmas, pazarul megvilágított épületek nőnek gombamód mindenfelé. És mikor hatalmasat mondok, azt úgy is értem. Az átlagos családi ház egy óriási, 2-3 emeletes épület, lapos tetővel, tágas szobákkal, táncparkettnyi (és legtöbbször kihasználatlan) terasszal. Viccelődtünk is Barnával, hogy ha itt Durresben valakinek van egy 20 négyzetcentis telke, arra épít egy 18 négyzetcentis, de 3 emeletes házat. Ez jellemző a városra. Zsúfolt, az urbanisztikai szabályokra fittyet hányva húzzák fel a házakat, labirintusszerű utcákat kialakítva. Sajnos felépítik, de legtöbben rendben már nem tudják tartani a portájukat az emberek. Itt is, mint Koszovóban, hatalmas szakadék van a gazdagok és a szegények között. Ez meg is látszik az épületeken is. Ugyan azon az utcán megtalálható a luxus és a gettószerű körülmény.

Nagyon szép város lenne Durres, ha rendben lenne tartva. Kaotikus a közlekedés. A jelzőlámpák legtöbbször nem is működnek, táblák vagy nincsenek, vagy a balkáni jellemhez hűen megrongálták őket. Ami még érdekesség, hogy a hangyabolyra jellemző nyüzsgéshez hasonlító forgalomban autók, gyalogosok, biciklisek és 3kerekü kínai motoros járgányok (nemtom, hogy hívják őket) barátságosan közlekednek. Ha egy gyalogos bevág egy autó elé (és be kell vágjon, ha át akar menni az utcán, mert sosem állnának meg neki a zebra előtt), az autós nem dudál. De dudál akkor, amikor ismerőssel találkozik. Eleinte nagyon irritáló volt az állandó dudálás, mindig néztem, hogy mi a baj, míg megszoktam az itteni hangos köszönéseket.

Naplemente az Adriai tenger partján

Folytatás következik.

Utazás Albánia középpontja felé...

Péntek este már nagyon kíváncsi voltam, hogy mi is vár majd rám Albániában, ezért nehezen ment az elalvás. Úgy vagyok, hogy amikor a legjobban sietnék elaludni, akkor zavarja legmesszebbre az álmot gondolataimnak kavargása. Hogyne szorulna össze a gyomrom, amikor pontban éjfélkor bezuhanva az ágyba, kezembe veszem a telefont, hogy az ébresztőt beállítsam hajnali 3:15-re? Aztán meg a biztonság kedvéért még egy ébresztőt 3:20-ra…

Jóformán össze sem értek a szemhéjaim, mikor már jelzett is a telefonom, hogy ideje lenne becipelni a csomagokat az autóba, aztán meg elindulni.

Mindezt sikerült megoldani, és egy óra múlva már robogtunk is a balatonszemesi éjszakából a hajnal felé, ami, mint később kiderült, mintha csak menekült volna előlünk, mert elég sokára jelent meg az első fénysugár az ég alján. Addig sűrű sötétséget szelhettünk az autópályához megfelelő sebességgel.

A legelső sugarait a napnak meg is örökítettem:

 

 

Ezek a sugarak juttatták eszembe, hogy nekem lassan reggeliznem kellene. Nyúltam hát a hátsó ülésre a táskámért, amiben otthonról hozott finom csirkemell-rántotthús, kenősajt és egy üveg lekvár volt. És bizony csak volt… Balatonszemesen betettem a hűtőbe, és ott is felejtettem. Szerencsém a jószívű házigazdával volt, aki felpakolt minket minden jóval, ezért volt mit enni az úton.

A magyarországi út az ébren maradásért-harcolással telt. Ez azonban megváltozott, miest Horvátországba érkeztünk. Ami elűzte a fáradtságomat, az a káprázatos látvány volt, amely fogadott már az ország bejáratánál, annak ellenére, hogy a tengertől még távol voltunk. Hihetetlenül jó minőségű utak, mesterien kialakított autópályák. A horvátoknak nem volt akadály a hegyes vidék, hatalmas hegyeket fúrtak át az utakkal. Az alábbi videón az egyik, több mint 5 kilométeres alagútban utazunk épp.

 

A szokatlan tisztaság, csodálatos képi világ ellenére ki tudok osztani egy fekete pontot a horvátoknak. Az autópálya menti parkolókban hihetetlenül ritkán található WC. Benzinkút sincs sok, de ha már valaki elindul egy útra, úgyis feltankol. De hogy 100 km-eken át kelljen szorítania a szorítnivalót… nem könnyű feladat. Ezt a kényelmetlen apróságot leszámítva, nagyon jó a véleményem erről az országról. Eszményi üdülőhely, korrekt lakosokkal, rengeteg fantasztikus látnivalóval. Megállni sajnos nem sokszor tudtunk, ezért a legtöbb képet az autóból, menet közben készítettem, de biztos, hogy így is látszik, miért vagyok annyira elragadtatva ettől az országtól.

 A csodálatos dinári hegység vonulata:

Az autóból való fényképezés sokszor egész vicces képeket eredményezett. A hozzá értők biztos tudják miért hajlott meg minden a fényképeimen. Az amúgy tökéletesen függőleges táblák, korlátok majdnem fekvő állapotban jelennek meg.

És még több kép Horvátországról:

Magyarország, majd Horvátország után körülbelül 15 kilométernyi Bosznia Hercegovina következett, hogy aztán tovább folytassuk utunkat Horvátország elszakadt csücskében Dubrovnik felé. Ez után Montenegróba érkeztünk, ahol lehetőségünk nyílt kompozni egyet, így lerövidítve úgy időben, mint távolságban egy kicsivel az utunkat. A Kotor öböl újból egy lélegzetelállító látvány

 A kompozás után már nem tudtam fényképeket készíteni, mert az éjszaka hirtelen rázuhant a hegyekre, így a mobilom szeme is elhomályosodott, nem látta már tisztán a tájat. A fényképezőgépemmel bizony kegyetlenül befürödtem. Minőségi képeket készít ugyan, de az étvágyát nem bírom kielégíteni, megdöbbentően hamar lemerít minden elemet. Ezért a táskámban tartom, és a mobilom kameráját nyúzom, próbálom kihozni belőle a legtöbbet.

Montenegró után már Albánia következik a térképen, amit majd egy következő bejegyzésben mutatok be.