Albániában 1.

Nagyon jól érzem most magam. Forró tea gőzölög az asztalomon, inspiráló zene duruzsol a fülembe. Érzem az élet lüktetését, ahogy a muzsika dallamának hullámain lassan besiklok az éjszakába. Az ablakon kinézve egy mediterrán eső után kitisztult eget látok. Hamar jött, sokat esett, gyorsan tova is szállt a rossz idő, és mégis kellemes kint a hőmérséklet. Olyan mellékhatások nélküli felfrissülés ez ennek a városnak.

Feljegyezem magamnak, hogy következő nagyobb befektetésem egy vízforraló lesz. Teafüggőként nagy hasznát veszem majd annak a konyhai kelléknek.

Hogy a címadó témára térjek, bevezetésnek készítettem egy képet, hogy majd tudjam, meddig is csámborogtam el otthonról.

Montenegróban ránk esteledett. Ebben az országban tudtunk a leglassabban előrejutni, mert nincs autópálya, és a meglévő utak rengeteg településen kanyarognak keresztül.

Ahogy haladtunk dél felé, úgy romlott az életszínvonal, úgy erősödött a balkáni jellege az országoknak. Bosznia és Hercegovina Neum városa még tetszett. Utána következett még egy kis rész a csodálatos Horvátországból. Montenegróban viszont már kezdtek szemetesek lenni az utcák, viszonyítva a horváthoz már nem is volt olyan szép a táj. Az utak meg élethűen idézték fel a szatmári körülményeket. Az albán határhoz közeledve már több mint kalandossá vált az utazás a hirtelen és kitáblázatlan kanyarokkal. Az aszfalt szélessége is rohamosan csökkent, hogy végül oda jussunk, hogy a kamion mellett (ami után azért cammogtunk, mert nem tudtuk megelőzni) ne férjen el egy másik autó, anélkül, hogy lemenjen az úttestről.

Végül este 7 órára, 16 óra utazás után beértünk Albániába. Rögtön az elején volt is egy kisebb incidensünk egy „capuccinó” gyerekkel, amikor megálltunk egy egy sávos fahídnál Skodránál (amin kamionok is közlekednek!!), hogy a szemből jövő autókat elengedjük. Barna oldaláról már elkezdte puszilgatni az autót köbe, egész az én oldalamig. Nem tudtuk hova tenni a dolgot, hát gondoltam előkotorok neki valamit az ölemben lévő élelmiszeres táskából. Le is engedtem az ablakot, hogy adjak ki neki egy zacskó finom német mézespogácsát, mire ő rákapaszkodott az ablakra, hogy ne tudjam felhúzni és elkezdett kapkodni a táskából kilógó zacskók után. Hirtelen nem tudtam semmit sem csinálni, mert egyik kezemben a telefonomat fogtam (meg is markoltam erősen, esélye sem lett volna azt megkaparintania) másikkal meg az ablakot próbáltam felhúzni, kis sikerrel, mert teljesen ráereszkedett a pofátlan kölke. Nagy nehezen sikerült lefejtenem az ujjait az ablaküvegről, és fel is húztam, mielőtt ki tudott volna lopni valamit. Egy ilyen kezdőakkord után már nem csak kegyetlenül fáradtan, hanem meglehetősen idegesen is hajtottunk át a vészesen recsegő fahídon.

Megérkeztünk az úticélunkhoz, Durresbe.

Akkor este már mindketten alig vártuk, hogy ágyba kerüljünk. Tiszta lakás fogadott minket. A missziós ház egy háromemeletes épület, amiben a földszinten az irodák vannak berendezve, az elsőn egy család lakik, aki felvigyáz a házra, a másodikon mi vagyunk elszállásolva, külön szobában, külön fürdővel, a harmadik szinten pedig a konyha található.

Sovány vacsoránk volt, mert olyan este már nem tudtunk vásárolni semmilyen kaját a városban. Gyorsan álomba is merültem, hogy egy pihentető alvás után vasárnap reggel elmenjünk a helyi baptista imaházba.

A gyülis program után már nem volt más tennivalónk, ezért elindultunk a városba sétálni, körülnézni, bevásárolni. Első benyomásom alapján Albániát egy újgazdag falusi fiatalhoz hasonlítanám, akinek hirtelen nagy vagyon szakadt az ölébe, és rohamos fejlesztésbe fogott a saját, kezdetleges ízlésének megfelelően. Az az ország, ahol nem is olyan rég még áram sem volt (ezért a missziós házban is minden szobában még ott a mécses), éjszaka csillog-villog, hatalmas, pazarul megvilágított épületek nőnek gombamód mindenfelé. És mikor hatalmasat mondok, azt úgy is értem. Az átlagos családi ház egy óriási, 2-3 emeletes épület, lapos tetővel, tágas szobákkal, táncparkettnyi (és legtöbbször kihasználatlan) terasszal. Viccelődtünk is Barnával, hogy ha itt Durresben valakinek van egy 20 négyzetcentis telke, arra épít egy 18 négyzetcentis, de 3 emeletes házat. Ez jellemző a városra. Zsúfolt, az urbanisztikai szabályokra fittyet hányva húzzák fel a házakat, labirintusszerű utcákat kialakítva. Sajnos felépítik, de legtöbben rendben már nem tudják tartani a portájukat az emberek. Itt is, mint Koszovóban, hatalmas szakadék van a gazdagok és a szegények között. Ez meg is látszik az épületeken is. Ugyan azon az utcán megtalálható a luxus és a gettószerű körülmény.

Nagyon szép város lenne Durres, ha rendben lenne tartva. Kaotikus a közlekedés. A jelzőlámpák legtöbbször nem is működnek, táblák vagy nincsenek, vagy a balkáni jellemhez hűen megrongálták őket. Ami még érdekesség, hogy a hangyabolyra jellemző nyüzsgéshez hasonlító forgalomban autók, gyalogosok, biciklisek és 3kerekü kínai motoros járgányok (nemtom, hogy hívják őket) barátságosan közlekednek. Ha egy gyalogos bevág egy autó elé (és be kell vágjon, ha át akar menni az utcán, mert sosem állnának meg neki a zebra előtt), az autós nem dudál. De dudál akkor, amikor ismerőssel találkozik. Eleinte nagyon irritáló volt az állandó dudálás, mindig néztem, hogy mi a baj, míg megszoktam az itteni hangos köszönéseket.

Naplemente az Adriai tenger partján

Folytatás következik.