(Ez a bejegyzés csütörtök este íródott, de áramszünet miatt csak most került fel az internetre - a szerk.)
Egy ortodox katedrális
Így az utolsó estén az elutazásunk előtt, majdnem egy hét ittlét után sok érdekességet tapasztaltam, ami a mi vidékünkre nem jellemző. Meg is próbálom felsorolni őket.
· A legelső dolog, ami miatt összeszorult a gyomrom az volt, mikor Barna megkért, hogy vigyázzak a vízre, mert naponta csak 2 órán át működik a vízszolgáltatás. A hálózat annyira le van rongyolódva, hogy egykettőre kiürülne a város vízkészlete, ha állandó víznyomást biztosítanának. Ezért minden nap 5től 7ig mindenki fel kell töltse a tartályait, ami ki kell tartson másnap 5ig, amikor újból megjön a víz. Nagy kincs a víz, amit otthon nem értékelünk eléggé. Inni csak palackozott vizet lehet itt. Bár már az is előfordult, hogy a fogyasztásra nem alkalmas csapvizet adták el az üzletben ivóvízként.
· Egy nagyon érdekes dolgot figyeltem még meg. Ebben a társadalomban nem szabadult el annyira a feminizmus, mint a nyugatibb, vagy nyugatibb felfogású országokban. A férfiakat nagy tisztelet övezi, a nő kiszolgálja (pl. ebédkor mindig elénk tették a megpakolt tányért, sosem kellett mi magunkat kiszolgáljuk). Egy ajtóban való találkozáskor a nő előre engedi a férfit, stb. Szokatlan volt…
Amúgy ha már említettem az étkezést, itt egy kép a konyhánkról, és az egyik asztalközösségünkről. Balról jobbra: Barna, Manjola, Moza, Tina, a következő férfit még Barna sem ismerte, és végül háttal Miri. Érdekes nyelv az albán. Mintha a szájukba ragadt szöszt köpködnék, úgy beszélnek. Néha azon kuncogtunk Barnával, hogy vajon ők biztos megértik egymást? Tényleg érdekesen beszélnek…
· Kedden Eid al-Adha ünnepet ült az iszlám közösség az egész világon, így Albániában is (idén november 16.-ra esett), ezért ezt megadták szabadnapnak. Hatalmas forgalom, járkálás volt egész nap a városban, hisz mindenki kint ült a millió kávézóban/sport fogadóban/kocsmában. Pont ekkor jött nekem egy ilyen gondolat, hogy induljak el a környékünket felfedező körútra. Bekeveredtem a piacra is, mert paradicsomot és paprikát szerettem volna vásárolni reggelire. Vizslattam az asztalokat, hol találok egy asztalon mindkét zöldségből, mert nagy pénz volt nálam, és nem szerettem volna, hogy becsapjanak, lévén, hogy ár sehol nincs kiírva, azt az árus a vásárlóra nézve szabja meg azon pillanatban, ahogy az rákérdez a portéka árára. Találtam is egy nénit, aki előtt ott volt az egészséges és házi paradicsom, meg a kövér paprika. Eltáncoltam neki, hogy mit akarok. Megértette, mert másnap reggelre kialakult a friss zöldség a szendvics mellé. Amúgy borzasztóan koszos szemetes és büdös a piac.
De a piac szaga akkor sem fogható a rengeteg sok „mészárszék” körül terjengő bűzhöz. Városszerte elterjedt, bakterkuckónyi vállalkozásokról van szó. Élelmiszer-biztonsági előírásokat még hírből sem ismerő szobácskákban csapják le a bárány/kecske/csirke fejét, amit a vevő előtti megnyúzás követ. Vasárnap reggel a gyülibe menet láttuk, ahogy a kis bari a „Mish vici / Mish derri” (a mish húst jelent. a többit nem tudom) feliratú üzlet előtt bégetett. Jövet hazafelé már ott lógott felakasztva, megnyúzva. Nem az állatot sajnálom, hanem a körülmény akaszt ki, ahol ezeket az állatokat lemészárolják. Gyomorforgató dögszag, járdára kihajított belek (egyszer majdnem rám dobtak egy bak szarvát!!), időtlen idők óta mindenre odaszáradt vér, legyek népes raja veszi körül ezeket a helyeket. És mégis vásárolnak onnan az emberek - és nem csak a szegény réteg-, mert az üzletihez viszonyítva fele áron megkaphatják a húst, még ha komoly megbetegedést is kockáztatnak meg így.
És bármilyen varázslatos is tud lenni a müezzin éneklése, engem igenis idegesített egy idő után…
Ez kérem egy narancsfa, alatta meg egy pálmafa
· Rengeteg bunker van még elszórva a tömbházak között. Biztonságérzetet nyújtott a lakóknak. Bár én az ellenség helyében csak szépen ráültem volna, míg elfogy bent a kaja, aztán úgyis kijöttek volna maguktól. Kb. ilyesmikről gondolkodtam, mikor készítettem néhány betonbunkerről pár képet.
· Tegnap este az egyik itt dolgozó ember, Lluca meghívott hozzájuk vacsorázni. Nagyon aranyos család fogadott minket. Annak ellenére, hogy szegényes körülmények között élnek, finom kajával fogadtak. Náluk a falon láttam egy órát, amit kollégáitól kapott, mikor még Konstancán dolgozott egy kikötőben. Milyen kicsi a világ…
· Van egy nagyobb bevásárlóközpont, a Blue Star, ahova rendszeresen visszajártunk vásárolni. Ahogy ott nézelődök, próbálom kitalálni, hogy másnap reggel mit fogok megkívánni, megakad a szemem valami ismerős íráson. Nahát, tényleg kicsi a világ…
Érkezésünk után is ebben az üzletben pakoltuk fel magunkat élelmiszerrel. És mikor hazaértünk, csak akkor vettük észre, hogy a jó drága vaj, amit megvettünk (ismert márka, a Meggle, helybélit nem mertünk venni), egy hónapja és egy hete le van járva. Na féltünk valami betegségtől, ezért nem vettünk itteni terméket, ezért a sors megbüntetett, egész héten több mint egy hónapja lejárt vajat ettünk. Még élünk…
· Eddig még sosem láttam ilyen védekezési módszert a betörők ellen. Ötletes, ám baromira csúnya. A kerítésbe félbetört üvegeket öntöttek bele:
· Munkaköröm magába foglalta az autómosást is. Persze hogy miután lesikáltam az autót, rá 2-3 órára hatalmas zápor sepert át a városon… Alatta meg egy átlagos cégtábla (vagy miaszösz). Ha van egy festékszóród, van egy falad, már van egy céged is.
· Ma bementünk a fővárosba is, Tiranába. Semmi érdekeset nem láttam a pokoli forgalmon kívül. Ám menet felfigyeltem valamire. Hogy ezek a románok mindenütt ott vannak…
Tirana polgármesteréről tudni kell, hogy festőművész. Ezért támadt neki az az ötlete, hogy dobja fel a szürke tömbházak által keltett nyomott hangulatot. Az eredménye az lett, hogy az albán főváros védjegyévé vált a sok színes tömbház:
Gyönyörű lehetne ez az ország, ha vigyáznának a tisztaságra, kicsit fejlesztenék magukat ízlés terén, és értékelnék azt, ami már megvan.
Végül újból pár kép
Végül újból pár kép
És erre vagyok a legbüszkébb. Nekem nagyon tetszik:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése