'Mai' második

Büntetőjogi eljárásból vizsgáztam ma. Tudom, hogy már jóval elhagytam az éjfélt, de míg le nem fekszem, nekem még mindig „ma” van, „holnap” csak a felébredés után kezdődik számomra…

Szerencsére a megvalósíthatatlansága miatt még nem vesztette hitelét az az álmom, hogy jogász legyek, kvázi még mindig egy távoli, el nem érhető célként lebeg előttem.

Tíz ujjal gyűröm homlokomon a bőrt, mégsem sikerül rájönnöm, hogyan rövidül meg az egyetemi év hosszúsága, - rögtön, miután belekezdek. Mielőtt még elindulnék benne, egy végeláthatatlan kalandnak látom, de ahogy ráteszem a lábam az útjára, már érzem is a kijárata felől a huzatot. Nyomasztó néha, amikor a vizsgalapról fejem üres kongása visszahangzik felém. Egy-egy javítókulcsot átnézve megközelítésemet a jogesetnek legalább olyan elfogadhatatlannak találom, mint a Mona Lisára egy jó nagy pödört bajusz festését.

Ilyen, és ehhez hasonló perverz gondolatok keringenek a fejemben, itt, az utolsó vizsga előtti kimerült idegállapotomban. De vége lesz ennek is szombaton, ezért nem is szaporítom tovább a szót róla, inkább lezárom ezt a részt egy olyan szép szóval, mint a csokitorta.

Így mentem ma vizsgázni..

Mint egy kopasztott csirke, amelyik visszafelé mászik. És a sebesség is hasonló volt...

#120

Már lassan számolni sem tudom, hányadik piszkozatomat írom épp. Talán ez lesz az, amit felteszek végül?

Az idei táborozásról egy egyezség miatt még nem írhatok. Ha magamról írnék, akkor az kimerülne egy keserves „Vae victis!” sóhajtásban. De mégis van egy gondolat, amit megpróbálok egy bejegyzés csokrába kötni, mielőtt végleg megbizonyosodok arról, hogy nem értek a blogoláshoz.

Az egyetem, gondjainak folytonossága miatt mintha már nem is létezne. Az pedig, hogy a pótszesszió derekán néha elmegyek egyet vizsgázni, már nem is jelent egy tea megfőzésénél nagyobb izgalmat. Ebből kifolyólag az idegeim tépkedése teljes mértékben a hátralévő kevés szabadidő beosztására, a fürdőben a fali csempének leesésére, az új lakásom berendezésére hárul. Körülbelül egy hete költöztem be ebbe a nem csúcskategóriás, inkább egy erős közepes hajlékba. Amit nem vettem észre a felületes nézelődésemmel, amikor új albérletet kerestem, az bezzeg most hangosan visít felém minden egyes helységben. De megszokom, sőt, úgy érzem, meg is fogom szeretni ezt a helyet, ahol terveim szerint egy évet fogok eltölteni.

Lassan foszlanak az amúgy fénysebességgel tovatűnő nyár itt maradt nyomai. Az éjszakába nyúló tanulások alatt volt időm észrevenni, mint harap le többet és többet az ősz a nappal hosszúságából. A természet alkonya nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, amikor szememre hányhatja, a saját pikírt módján, hogy nem használtam ki eléggé a születésem évszakát.

Nem mondhatom el magamról, hogy a világ kalandora vagyok, de belül, mélyen, az emlékeim mellett mégis mocorog egy kívánság, hogy valamilyen kalandba belevágjak. A körülvevő anyagiasságtól megundorodva nem holmi hedonisztikus vágyaim kiéléséről álmodozom. Inkább hasznot szerzésre éhezem. De másnak… Visszagondolok most a koszovói utamra. Vagy irigykedéssel idézem fel az évfolyamtársam beszámolóját arról, hogy járt Kenyában egy önkéntes szervezettel.

Ezt szeretném tenni én is. Hogy a jövő megadja ezt nekem, az titok. De hátha.