Szabadnapos tevékenység

  Eddigi egyik legnagyobb hülyeséggel találkoztam ma, mikor az éhség köpenyét viselő szakács énem legyőzte a lusta énemet, és nekiláttam kaját készíteni. Milánói spagettit ebédelhettem munkám révén. De nem volt könnyű jóllakni.

  Ez pedig azért, mert mikor az üzletben voltam megvásárolni a hozzávalókat, megakadt a szemem egy hatalmas nagy „Eredeti olasz tészta” feliraton. Kíváncsi voltam, milyen spagettit esznek az olaszok (és mert a legolcsóbb volt a soron), bepakoltam a kosaramba egy zacskóval.

  Minden rendben ment, a szószom is jól sikerült, de mikor a kaja kipróbálásának szakaszához értem, észrevettem, hogy nehezen tudom enni az öntetes spagettit. Szerintem a spagettit csak azért találták fel, hogy szórakozni lehessen a szálak beszívásával, miközben az ide-oda csapkod, és összefröcsköli az ember szemüvegét is, ha van nekije. De attól még érdekes. Viszont nem ezzel a spagetti fajtával. Szívtam én ezt, majd befordult a számba az arcom, mégsem akart működni a csel. Rá is jöttem az okára hamar. A spagetti szálban végig van egy lyuk. Hogy annak mi az értelme, fogalmam sincs.

  Végül csak jóllaktam, mert bár több időbe telt is, de behajtogattam a számba a makaróni meg a szívószál keresztezését.

Megint csak beszámoló

Új programot állítottam fel magamnak, melynek következtében mintha megnyúltak volna a napok. Hogy ez mennyire jó, még nem tudom, mert ha hosszabb a nap, több feladat fér bele, jobban elfáradok, stb… Szóval stressz. Ezt avval értem el, hogy éjfélkor feltétlenül ágyba tessékelem magam, reggel meg a minden hétköznap ismétlődő fél nyolcas ébresztő után még ha egy fél órát lustálkodok is, 8ra már kint is vagyok az ágyból. De ezt az időhúzást nem szeretném szokássá gyakorolni.

Muszáj volt behozni ezt a változást, mert ahogy a nagyok mondták,  az idő mennyisége fordítottan fog arányulni a feladatok számához. Úgyhogy a közeljövőbeli programtervemben helyet kell kerítsek a majd 200 (két hét alatt hogy tudtam így lemaradni??) oldalas lemaradás bepótolására szerződésjogból, szakmai gyakorlatról a házidolgozat elkészítésére, többet most nem sorolok fel, mert elég, ha a tudatom korbácsol, nem hiányolom majd a lelkiismeretem kínzását is, ha mégsem sikerülne minden kitűzött célt teljesítenem.

Csak említés szintjén megemlékeznék október másodikáról, amikor ugyanis egy Nagyvarsányi konfin vettem részt. Szatmárról három autóval mentünk az egy napos rendezvényre, ami jól megszervezettsége révén pozitív emlékként maradt meg bennem. Nem mellesleg újból a lelkipásztor autóját kellett vezetnem. Ezért még az utazás is érdekes volt számomra.

8-án reggel pedig Szamosújvárra vonatozott egy vidám jogászcsapat, látogatóba az ország egyik legszigorúbb börtönébe. Tekintélyt parancsoló szigorúsággal a rabok felé, barátságos mosollyal csapatunk felé mutatta be a fegyházat az aligazgató. Európai szint meg kényelmet biztosító jogok ide vagy oda, frissebb az a levegő, amit én ha problémák között is, de szabadon szívok, mint a raboké. Fénykép készítésére nem volt lehetőség, pedig szépen elterveztem, hogy mindent megörökítek. Számos filteren, valamint vasajtón át kellett mennünk, de minden elektromos kütyüt már a legelső ellenőrző pontnál leadtunk. Stratégiailag egy személy elférésére tervezett folyósón lépdelve, hangosan csattanó vasajtón át, élesen csipogó mágneskapun túlsuhanva, lányok után fütyülő rabok előtt, művészeti szobán keresztül, a mosolygós eladónénitől halálfélelme felől érdeklődve, maszkos emberek mellett, tömérdek őr között jártok körbe mindazokat a helyeket, ahova látogatókat bevihettek. Utolsó állomásunk a már múzeumként szolgáló kivégzőterem, ahol a kommunizmus idején hivatalosan senkit, nem hivatalosan pedig rengeteg embert fosztottak meg az életétől.

Más pénteki program Rózsa Sándor sírjához zarándoklás, örmény templom meglátogatása, valamint közös pizzázás volt. A pizzázás alatt ért egy kisebb meglepetés, amikor szokás szerint ásványvizet rendeltem, a pincérnő meg elém rakott egy 1 literes üveget. Olyan furcsának találtam, hogy gyorsan le is fényképeztem. Említésre méltó még az az 1600-as években festett Rubens kép, amely a 300 év nyomasztó szagának és a tömjén kellemes illatának keverékével betöltött örmény templom falai között van elhelyezve. Kép lentebb.

Péntek estétől pedig vasárnap délutánig unokatestvéremnél vendégeskedtem, ahonnan Kolozsvárra visszatérve új hetet kezdhettem a rá következő hétfői napon.

Nagyapám

Ma este hazavittem Sarmaságra nagyapámat, mert tegnap felutaztattuk hozzánk, hogy megjelenjen az állammal szembeni pere tárgyalásán. Úgyhogy kisofőrködhettem magam újfent. Másodjára ez azért volt izgalmas, mert az éjszakai 4 órás alvás, reggel 7 előtti ébredés, és egész napos járkálás után már majdnem az álmaim útján vezettem az autót egyenesen bele a sáncba. Ennek ellenére, alig élősúlyban ugyan, de itt ülök a gép előtt, hogy egy érdekes párbeszédemet vele megörökítsek.

Én: - „Tata, ha tehetné, nem költözne fel városra?”

KissTata: - „Tessék?”

Én (jó hangosan): - „Nem szeretne Szatmáron lakni? Nem kellene fát vágni, nem kellene gázpalackot vásárolni, nem kellene korán kelni, kiengedni a tyúkokat, és télen sem kellene teljes hadfelszerelésbe öltözni, ha éjszaka ki akar menni pisilni.”

KissTata: - „Van már nekünk is benti WC-nk. De akárhányszor Zilahon, vagy Szatmáron járok, látok egy-egy padon üldögélni két-három öreget. Csak ülnek és beszélgetnek. Én azt nem tudnám elviselni. Milyen unalmas lehet nekik az életük?! Nézz meg minket. Még ha zimankós tél is van, és nem mozdulhatunk ki a házból, akkor sem unatkozok, mert nagyon szeretek olvasni, így lefoglalom magam. Amikor meg jó idő van, nem ülünk mi a házban… Olyanunk van nekünk, ami nektek, akik betonban laktok, sosem lesz. Kimegyek a kertbe, nézem a veteményest. Szinte ujjongok, mikor látom, hogy versenyeznek a kikelt szárak, egyik gyorsabban nő, mint a másik. Egyik nap megfigyelem, melyik a legnagyobb. Másnap már nem találom meg, mert a többi mind utolérte. Nézni, tavasszal hogy zöldül ki minden, vagy a gyönyörű szép színes őszi látványt csodálni, hallani, hogy körbezümmögi a méhecske a szőlőszemeket, az kivirágzott almafa alatt sétálni, beleharapni abba a gyümölcsbe, amit te neveltél fel, egy olyan érzés, amit nem cserélnék le semmire. Volt, hogy csak elindultam a dombra sétálni, lassan. A macska jött utánam, mindig a lábamhoz dörgölőzve. Azt a friss illatot, amikor elmész a frissen felvágott tüzelőfa mellett, ti sosem fogjátok érezni. Igaz, hogy ezekért mind meg kell dolgozni. De amennyi jót kap az ember jutalmul, el is felejti, hogy nehéz munkával szerezte meg azokat. Na, ezt egy város nekem nem tudná biztosítani. Itt születtem. És nem fogok elköltözni innen. Nagyon meg vagyok elégedve a sorsommal.”

_______________________________________________________________

Életemben nem hallottam még egy ilyen öreg embert így beszélni.

Nagyapám 88 éves, 7 esztendőt volt fogságban, már nagyon nehezen hall. Ritkán panaszkodik, pedig a korral járó fájdalmak már őt is kínozzák. Érzékszervei tompulnak, homályosodnak, mozgása lassul, egyre több feladat elvégzésében segítségre van szüksége, de kristálytiszta emlékeivel kitartása csodálatára indít minket, mikor egy-egy történetet elmond a fogsága idejéből. Lehet, hogy a szemüvegét már nem tudja, hova tette le három perccel ezelőtt, de a 60 évvel ezelőtti események legapróbb részleteit is könnyedén felidézi. "Mintha tegnap történt volna…”

Egy szerető ember, akit szerető gyermekei-unokái vesznek körül.