Nagyapám

Ma este hazavittem Sarmaságra nagyapámat, mert tegnap felutaztattuk hozzánk, hogy megjelenjen az állammal szembeni pere tárgyalásán. Úgyhogy kisofőrködhettem magam újfent. Másodjára ez azért volt izgalmas, mert az éjszakai 4 órás alvás, reggel 7 előtti ébredés, és egész napos járkálás után már majdnem az álmaim útján vezettem az autót egyenesen bele a sáncba. Ennek ellenére, alig élősúlyban ugyan, de itt ülök a gép előtt, hogy egy érdekes párbeszédemet vele megörökítsek.

Én: - „Tata, ha tehetné, nem költözne fel városra?”

KissTata: - „Tessék?”

Én (jó hangosan): - „Nem szeretne Szatmáron lakni? Nem kellene fát vágni, nem kellene gázpalackot vásárolni, nem kellene korán kelni, kiengedni a tyúkokat, és télen sem kellene teljes hadfelszerelésbe öltözni, ha éjszaka ki akar menni pisilni.”

KissTata: - „Van már nekünk is benti WC-nk. De akárhányszor Zilahon, vagy Szatmáron járok, látok egy-egy padon üldögélni két-három öreget. Csak ülnek és beszélgetnek. Én azt nem tudnám elviselni. Milyen unalmas lehet nekik az életük?! Nézz meg minket. Még ha zimankós tél is van, és nem mozdulhatunk ki a házból, akkor sem unatkozok, mert nagyon szeretek olvasni, így lefoglalom magam. Amikor meg jó idő van, nem ülünk mi a házban… Olyanunk van nekünk, ami nektek, akik betonban laktok, sosem lesz. Kimegyek a kertbe, nézem a veteményest. Szinte ujjongok, mikor látom, hogy versenyeznek a kikelt szárak, egyik gyorsabban nő, mint a másik. Egyik nap megfigyelem, melyik a legnagyobb. Másnap már nem találom meg, mert a többi mind utolérte. Nézni, tavasszal hogy zöldül ki minden, vagy a gyönyörű szép színes őszi látványt csodálni, hallani, hogy körbezümmögi a méhecske a szőlőszemeket, az kivirágzott almafa alatt sétálni, beleharapni abba a gyümölcsbe, amit te neveltél fel, egy olyan érzés, amit nem cserélnék le semmire. Volt, hogy csak elindultam a dombra sétálni, lassan. A macska jött utánam, mindig a lábamhoz dörgölőzve. Azt a friss illatot, amikor elmész a frissen felvágott tüzelőfa mellett, ti sosem fogjátok érezni. Igaz, hogy ezekért mind meg kell dolgozni. De amennyi jót kap az ember jutalmul, el is felejti, hogy nehéz munkával szerezte meg azokat. Na, ezt egy város nekem nem tudná biztosítani. Itt születtem. És nem fogok elköltözni innen. Nagyon meg vagyok elégedve a sorsommal.”

_______________________________________________________________

Életemben nem hallottam még egy ilyen öreg embert így beszélni.

Nagyapám 88 éves, 7 esztendőt volt fogságban, már nagyon nehezen hall. Ritkán panaszkodik, pedig a korral járó fájdalmak már őt is kínozzák. Érzékszervei tompulnak, homályosodnak, mozgása lassul, egyre több feladat elvégzésében segítségre van szüksége, de kristálytiszta emlékeivel kitartása csodálatára indít minket, mikor egy-egy történetet elmond a fogsága idejéből. Lehet, hogy a szemüvegét már nem tudja, hova tette le három perccel ezelőtt, de a 60 évvel ezelőtti események legapróbb részleteit is könnyedén felidézi. "Mintha tegnap történt volna…”

Egy szerető ember, akit szerető gyermekei-unokái vesznek körül.