Koszovóról

Nagyon izgulok most, mert számomra valami nagyon érdekesre készülök. Ez pedig nem más, mint hogy egy képes beszámolót írjak. Remélem sikerül… Ja és miről? Koszovói missziós utamról, amin Zsoltival, Liával és Ervinnel egyetemben vettem részt. 

Sokszor terveztem már, hogy nekifutok, de próbálkozásom minduntalan csődbe ment, mert nem feltétlenül könnyű feladat kilátástalanul nyomorúságos életéről írni a koszovói embereknek, miközben a konyhába orromnál fogva ráncigál ki a frissen kisült hús, esetleg az általam felettébb szeretett sümegi illata. Önmarcangolásunk tárgyát az a kérdés képezte, hogy melyik ínycsiklandó darabba szúrjuk villánkat, hogy az amúgy is eltelt gyomrunkat tovább terheljük. Miután már lélegzetvételünk a pukkanásig tömött gyomrunk akadályába ütközött, leültünk családommal a lassan már szegénység szinonimájává avanzsált Koszovó képein szörnyülködni. Ezek a képek segítenek felidézni az ott látottakat, miután már eléggé kiürült a házból a Karácsony illata, és képes lettem leülni beszámolót írni.

De mielőtt a felvételek láttán bennünk kialakult érzésről írnék, be kellene mutassam, hogyan is kerültem olyan helyzetbe, hogy Koszovóban fotókat készítsek.

Zsolti említett nekem még régebben valamit egy bizonyos missziós útról, amit én elkerekedett szemmel hallgattam, lévén, hogy elég jól éreztem magam jelenlegi életkörülményeimben, mintsem, hogy háborúiról híres Koszovóba vágyjak. Ebben az útban felismert kaland izgalma viszont hamar legyőzte az ismeretlentől való félelmemet, úgyhogy beleegyeztem, hogy vállaljam a csak emlékké válás kockázatát. December 16.-án én még Kolozsvár útjait róttam, de estére sikeresen hazaérkeztem Szatmárra, hogy másnap, 17.-én együtt induljuk kis csapatunkkal az idegenbe. Kicsit késve ugyan, de sikerült felkerekedjünk, a reccsenő hideggel hősiesen felvéve a harcot, mit sem sejtve ugyan, hogy az általunk kibírhatatlan hidegnek vélt időjárási viszony a tavaszi szellőhöz hasonló, ha például a szerbiai, üveghasító szélhez hasonlítjuk, ami ott várt minket.

Első utunk Ócsára vezetett, ahol csatlakoztunk a magyarországi részéhez a csapatnak. Odafelé az autóra vastagon odafagyott jéghegyecskéken futtattuk szemünket. Eddig nem is volt semmilyen probléma, hisz a dermesztően hideg levegőt a szatmári csapat jókedvű összerázódásának melege egyensúlyozta, azonban az első meglepetésekig nem kellett sokat várni. Sorolom is szépen őket. Elsőbe akkor ütköztünk, amikor a beígért ebédhez testet-lelket megviselő éhséggel telepedtünk le. Meglepetés! Mindenkinek jutott egy fél adag makaróni, pár árva húsdarabkával. De minket ez nem csüggesztett, hisz van még Tesco a világon… Azonban az eddigi benső ordításunkat leplező kulturált mosolyunkat gyorsan raktárra tettük, amikor Péter csoportvezetőnk kérdőre vonó szemmel nehezményezte, hogy nem vittünk magunkkal hálózsákot, aminek elég nagy hasznát vettük volna a -20-25 fokos éjszakában, amit kilátásaink szerint fűtetlen szobában kell majd eltöltsünk. Még nem evődött belénk rendesen az a mondás sem, hogy „ha nem bírod el a választ, ne tedd fel a kérdést”, ezért felelőtlenül megkérdeztük, hogy lesz-e lehetőség zuhanyzásra, vagy minimális tisztálkodásra. E kérdésünket Péter és István, a másik csoportvezető harsány nevetéssel díjazta. Ebben a pillanatban felsejlik előttem egy kép, mely szerint már hazafelé utazunk Koszovóból, hajunk tincsekben áll a vastag zsírtól, fogaink a sárga összes árnyalatában játszanak, ilyen-olyan forrásokból az autót pumaketrecéhez hasonló szag tölti be… Még pár ilyen „fenyegetés” után egy remek ötlettel álltam elő, amit meg is osztottam Ervin testvéremmel. Arról szólt, hogy szégyenünket félretéve pakoljunk be az autóba, és hazáig meg se álljunk, úgysem látjuk majd többet a koszovói csapatot, viszont így lesz még egy lehetőségem családommal karácsonyozni. 

Majdnem ráálltunk a dologra…

Elindultunk. Alább látható egy kép a csapatunkról, meg még két személyről, Seicóról és Brendáról, valamint egy albán házaspárról, Sundimról és Violettáról.

Hát az útról nincs sok mondanivaló, azon kívül, hogy gyötrelmünket a 16 órás utazás, és a hideg miatt Jolika a vergődésével még inkább nehezítette. Egész jól megtanultuk Pintér Béla teljes diszkográfiáját. Végig hangosan énekelt, jóformán táncolt. Videofelvétel is készült viselkedéséről, de sajnos azt most nem tudom feltölteni a laptopomra, mert az ahhoz szükséges eszköz Kolozsváron maradt. Azonban e hiányosságot azonnal pótolni fogom, miest visszamegyek az egyetemre.

Menet az 1300 kilométer nagy részét éjszaka tettük meg. Mint amit az ember általában tenni szokott éjszaka, mi is próbáltunk aludni kicsit. De a megpróbáltatások következtében elnehezedő szemünknek nem sikerült huzamosabb ideig belülről néznie a halvány rózsaszín szemhéjunkat, mert egy nagyobb kanyar, egy-egy rikkantása Jolikának, vagy az autó zötykölődése rögtön visszarántott az éberség valóságába. 

Na egy gyors pelenkázás után folytatom az írásom. Ma én vigyázok Krisztára, így hát együtt szenvedjük meg az evés, meg az elalvás nehézségeit.

Világosodott már, amikor végre fel tudtam fogni, hol is járunk. Nem a földrajzi behatárolásával helyzetünknek volt probléma, hanem az egész út olyan álomszerűnek tűnt. Szerbiai részén utunknak semmilyen különöset nem láttam, viszont ahogy átléptük a koszovói határt, egy szokatlan érzés vett erőt rajtam. Hogy ez megtörtént az utastársaimmal is, onnan tudom, hogy ők is mereven bámultak ki az ablakon, gondolataikba mélyedve. Jolikáról most inkább nem írnék. Az ablakból kinézve, láttam, hogy vastag hó lepte be az egész tájat. A finom hópelyhek sikertelenül próbálták eltakarni a föld megviselt, ráncos arcát. Megállt az idő. Az az idő, ami oly sok sebet be tud gyógyítani. Így a sebek, amelyeket a háború ejtett, oly frissnek tűntek. Az autó sebesen szelte a gyásszal teli levegőt, rengeteg roncstelep mellett elsuhanva. Gondolkodtam, hogy vajon miért tűrnek meg ennyi roncstelepet az ott élők. Talán, mert a jelenlegi lelkiállapotukat tükrözi? Esetleg, mert emlékezteti őket a múltra, hogy mijük volt? Lehangoló látvány volt. Ahogy így néztem ki az ablakon, szememmel távolba elmerengve, észrevettem, hogy mellettünk számtalan katonai autó száguldozik tova. Elkeseredett arcú bakák siettek a békefenntartás nevében életeket megnyomorítani.

Végül megérkeztünk Pristinába. Megtört emberek, besavanyodott arcok tekintettek ránk, amint kiszálltunk autónkból a sűrű havazásba. Néha önfeledt gyermekkacajra lettünk figyelmesek. Kis iskolás csoport szaladgált az utcán, egymást kergetve. Jó gyermeknek lenni, nem felfogni a valóságot, nem sírni a helyzetükön. Nyomasztó szürkeség mindenütt. Az új épületek próbálták sugallni azt, hogy a helyiek igenis próbálkoznak változtatni kilátástalan helyzetükön. Sikertelenül… Az új, fényes létesítmények mellett ott állnak a korhadozó, omladozó, a háború nyomait viselő épületek. S míg az ottani átlagember az új épületekbe talán be sem teheti a lábát, addig ezrek laknak hihetetlen szegénységben. Koszovói kontaktunk, Sundim egy kormányalkalmazott. Mégis a fizetése szerény 230 euró, amiből még a 400 eurós lakbérét sem tudná fizetni a felesége bevétele nélkül.

Pénteki napunk bevásárlással, és csomagkészítéssel telt. Mivel semmit az országba bevinni nem lehet, ezért ott kellett megvásároljunk mindent. Este viszont sikerült beszorítani a programunkba 4 család meglátogatását besötétedés előtt. Könnyfakasztó volt látni a gyermekek csillogó szemét, ahogy tiszta őszinteséggel tudtak örülni a kétharapásnyi édességnek. Rég ettek ők olyat, az biztos… Mosolyogni nem tudó szülők fogadták az általunk vitt élelmiszercsomagot. Nézni azokat az embereket, akikkel a sors ily kegyetlenül elbánt, gyakran elszorult a torkom, gyorsan elvágyva abból a gyilkos nincstelenségből. Sokszor a házban a vastag kabát ellenére vacogtam, mert nem volt ajtó a házon, csupán egy pokróc teljesítette ezt a szolgálatot. Gyermekek nem ritkán mezítláb álltak a fagyos földön.

Megváltás volt este behúzódni a szállásunkra, ami szerencsére nem volt olyan vészes, ahogy az be lett állítva nekünk még Ócsán. De Péter azt mondta, hogy ez nem mindig volt így, előfordult, hogy áram nélküli házban lakott. Volt fűtés, volt meleg víz, volt zuhanyzás…

Ahogy este készültünk a vacsorára, a szoba előtt megszólított minket egy japán fiú, Seico. Nagyon barátságos volt, a többi napokon ő is velünk járt csomagot osztani egyik ismerősével, Brendával.

Szombati programunk sem volt változatosabb. Hordtuk a segélyt, vittünk egy sugárnyi jókedvet a családokba. Próbáltuk azokhoz is elvinni az örömöt, akiknek a Karácsony is csak arról szól, mint a többi nap: a sírásról. Bár nyelvi akadályaink miatt személyesen nem tudtuk elmondani a jó hírt a szegényeknek, mégis merem remélni, hogy a misszió, amit megláttam a kalandban, nem marad nyom nélkül azoknak a családoknak az életében, akiket meglátogattunk.

Terhes egyhangúságát a missziónak egy kisebb baleset szakította félbe, amikor egy régi kis Fiat belecsúszott a mikrobuszunkba. Az autó sérülésén, a mi nyugtalankodásunkon kívül ez még 2 örökkévalóságnak tűnő órát jelentett a rendőrőrsön. Bokszoló arcú őrei között a rendnek töltögettük ki megszeppenve a formanyomtatványokat. Utána folytattuk a teendőinket. Összesen 38 családot látogattunk meg. 

Vasárnap délelőtt egy kis gyülekezetbe látogattunk el. Én személy szerint nagyon jól éreztem magam, mert azt láttam, hogy oda tényleg azért járnak az emberek, mert jól érzik magukat, és szükségét látják annak, hogy Istennek közelségét megtapasztalják. Utána még meg is vendégeltek minket, ami igen szép teljesítmény volt egy 11 személyt számláló gyülekezettől.

Azután nemsokára hazafelé indultunk. Kalandos út volt az is, menet közben egyszer csak ránk esett valami, ami még a szélvédőt is behasította. A repülő csészealj fülétől, a műholdig, antennától a bográcstartóig mindent fel véltünk fedezni benne. Máig nem derült ki, mi lehetett az. Nem keveset kuncogtunk azon, vajon hogy fogja elmagyarázni Péter a biztosítónak, mikor kérvényezi a szélvédő cseréjét, hogy elütöttünk egy műholdat. Jolika hazafelé már kicsit jámborabbul viselkedett, de még mindig a Dori szótlanságáért érzett hála töltötte el a szívem, mindannyiszor, ahányszor kinyitotta a száját a kis seprűnyélnyi csapattársunk. 

Rengeteg dolog megesett még velem ezen az úton. Rengeteg esemény, ami mély nyomott hagyott az életemben. Rengeteg dolog, ami gondolkodóba ejtett. Rengeteg dolog, amiről azt hittem, hogy nem lehet valóság. És érdekes, hogy mindez egyetlen egy érzést erősített bennem: a hálát. Azért amim van. Azért, amim lesz. Mert én abban a helyzetben vagyok, hogy tervezhetek nagyot, bizakodhatok, lehetnek álmaim.  És nem csak abban reménykedhetek, hogy eszek ma egy szelet kenyeret, vagy túléli minden tagja családomnak a hideg éjszakát… Mert rengeteg embernek csak ez jutott.

Szeretek olvasni

         Régen hőn szeretett bálványomnak áldozhattam az elmúlt hétvégén: leültem olvasni.

Mikor a kinti idő nem a szebbik arcát mutatta felém, ja és mikor Otti betegen nyomta az ágyat, nem sok kedvem támadt egyáltalán kimozdulni a házból. Miközben épp lázas szobatársamnak készítettem valami ennivalót, azon morfondíroztam, hogy mikor is volt nekem utoljára egy szórakoztató olvasmányélményem. Sokat kellett gondolkodnom. Jó rég volt… Az elmúlt másfél év alatt több könyvet kiolvastam már, ami az egyetemre szükséges, de annyi agyszárító iromány után már ténylegesen vágytam arra, hogy kikapcsolódásból, szórakozásból olvassak valamit, ne pedig a vizsgáig hátralévő órákat számolgatva, netán a még el nem olvasott oldalak vastagsága miatt rám törő dühöt próbálva elnyomni lapozzam a súlyos könyveket. Régen sokat olvastam. De mégis sokkal kevesebbet, mint ma visszatekintve szerintem kellett volna.

Kezembe vettem hát Tvrtko dunarekesztő könyvét, és pár oldal után megértettem, miért szerettem kisebb koromban annyit olvasni. Mert jó. Tényleg.
Belevetettem hát magam az olvasásba, alárendelve a képzelőerőmet az írónak, hogy lássam, sőt szinte halljam, érezzem a szavakba öntött megtapasztalásait. Sikerült is annyira beleéljem magam, hogy mikor az etiópiai lepratelep bemutatásához értem, a kis zacskós paradicsomlevesem bizony elhűlt, mert hirtelen már nem éreztem szükségét annak, hogy éhes gyomromat valamilyen kajával megtöltsem, inkább attól féltem, nehogy valami onnan kikívánkozzon. Lassan a 200. oldalon is túlhaladtam, és az olvasás öröme nem csökkent, ezért merem kijelenteni, hogy ki is fogom olvasni az amúgy vaskos könyvet.

Saját magamtól így megvilágosodva, mérlegelni kezdtem, hogy mi is fontos nekem az életemben. Rögtön találtam is valamit, amit én többször nagy jelentőséggel próbáltam felruházni, de sosem sikerült igazán rátaláljak az alapvető értékére. Ez nem lenne más, mint a hírhedt közösségi portál, a Hi5. Úgy töröltem magam onnan, hogy még perzselt. Tettem mindezt több okból:

a) Rájöttem, hogy nem a Hi5ról fogok magamnak feleséget választani. Ha meg mégis arról kellett volna, akkor bizony a leányka egyedülállóként végzi, mert én arra az oldalra többet nem regisztrálok.

b) Fontosabbnak tartom a kapcsolataimat az igazi barátaimmal, mintsem hogy azokat csak fényképhozzászólásokkal ápoljam.

c) Továbbá nem látom nélkülözhetetlennek azt sem, hogy furábbnál furább testhelyzetekben készült fényképeit nézzem a tagoknak azon az oldalon. Sokszor, ha például egy fosógalamb pózba beállt leánykát láttam, csak avval tudtam nyugtatni magam, hogy biztos nehéz gyermekkora volt, mert épeszű ember olyan képet nem hogy internetre nem töltene fel, de még a számítógépén sem tartana meg. Úgyhogy – fájdalom - további életem ezen idiotizmus nélkül leszek kénytelen leélni.

Készülök Koszovóba. Csütörtökön indulnánk Budapestre, utána Szerbián át Koszovóba. Zsolti már régebb megemlítette ezt a lehetőséget, amit én persze hamar meg is ragadtam, hisz nem gyakran jár az ember ilyen helyeken. Missziós útról van szó, segélycsomagokat viszünk majd a szegényeknek. Kicsit izgulok, de remélem, azután fogok tudni beszámolót írni, ami azt jelenti, hogy egészségben, élve hazaérkeztünk.

Sok mindenről

Az előző írás gondolatmenetét folytatva ki kell mondjam a verdiktet, hogy nagyon nagy fontossággal bírnak az én életemben a barátaim. De nem is tudom, miért osztom én itt az észt, inkább rá is térnék a gyakorlati bemutatására annak a hétvégének, amikor egy kisebb csapat Szatmár mezőségi kis városkájából fellátogatott hozzánk a nagy Kolozsvárra. Lassan már majdnem jó ideje ott lakok, úgyhogy nyugodtan mondhatom: Kolozsvárunkra. 
Ott az egymást látogatás frontján amúgy sem vagyunk túl deficitesek, ezért azt gondoltuk, hogy megosztjuk Renivel, Tündével és Zsoltival a sok áldását annak a dolognak, hogy közel lakik egymáshoz a szatmári egyetemista kompánia.
Nov. 20.-ra, péntekre beszéltük meg, hogy felutaznak a vendégek. Nem is felejtkeztünk el e becses dátumról lakótársaimmal, csak épp nagy fontosságot nem tulajdonítottunk neki. Péntek reggel felkeltünk, de épp csak azért, hogy le tudjunk megint feküdni. Egész nap pihentük a semmittevés szorgalmas tevését. És mikor abba is belefáradtunk, kikapcsolódásképpen megnéztünk egy filmet. Szóval így telt el ez a felettébb termékeny nap. Este megérkezett Reni, Tünde, meg Zsolti és pizsamában úgy vártuk őket, hogy a házban szemcsípő mamaszag terjengett, a vastagon kanverébszaros szőnyegen való közlekedést a reá dobált koszos ruhák nehezítették. A szemetet csak azért kellett a szobánk sarkába gyűjteni, mert a konyhát nem lehetett megközelíteni a mosatlan edények miatt. És így örültünk egymásnak.

Hű... Elképesztő! Csak ki akartam próbálni, milyen érzés lenne egy ilyen eseményről beszámolót írni. Nem kellemes. De még hervasztóbb visszaolvasni. Ezért most leírom, mi történt valójában.

Nem érheti vád kis családunk tagjait, Ottit, Vladot, meg engem a lakás általános tisztasága miatt. Szeretjük a rendet. Szó mi szó inkább élvezni, de annak megteremtésével sincs sok probléma. Mivel egyikünk sem származik olyan környékről, ahol a tarlóégetés még nemzeti ünnepnek számít, tudjuk, hogy vendéget nem illik kaotikus hajlékba fogadni. Porszívózás, mosogatás, gáztűzhelysúrolás, fürdő fertőtlenítése, ahogy az elő van írva, mind le lett tudva. Megjegyzem, hogy például a nappalink, ami egyben a háló is, meg az ebédlő is, háromszor lett kiporszívózva a biztonság kedvéért. Tehát átkapcsoltunk vendégváró üzemmódba. Végig nagy feszültséggel vártuk kománk érkezését, ezért sokszor fel is hívtam napközben, hogy meggyőződjem, nem-e felejtette el, hogy Kolozsvárra várattatik aznap. Semmiképp sem szerettem volna, hogy meglepetés érje, hogy rendetlen házzal várjuk. Zsolti nem lepődött meg, de én annál inkább, mikor tömbházunk előtt egy új autóval parkolt le. Külcsín-belbecs alapján egy olyan álomautóval, amit a magam fajta ágról szakadt ember esetleg valamilyen merészen vad álmában tudhat magáénak. Státuszszimbólumnak csak azért nem tituláltam azt az automobilt, mert senkit lesajnálni nem szerettem volna a Kasza családból, hogy csak egy hetes Passatra futotta. (irónia akart lenni) Meggyőződésem, hogy mi kívülállók sokkal reálisabb képet látnánk, ha kettő, vagy három ugyan olyan autó állna még a Panait boulevard-on a 22. szám alatt. Érezni, hogy simul tenyerembe a több, mint száz szilaj ló kantárát jelképező kormány, beszívni annak a káprázatos autónak illatát, nem mindennapi érzés volt. Rálépve a gázpedálra, és a sebességtől tehetetlenül besüllyedve a vezetői ülésbe, rájöttem, hogy lennék én is szerény, de sajnos nincs mire...

A Szatmár és Kolozsvár között megtett nagy távolságot leginkább abból az éhségből lehet kikövetkeztetni, ami általában már Zilah környékén gyilkolni kezdi gyomromat. Még nem sikerült egyszer sem olyan jóllaknom, hogy célba érkezésem után ne a hűtőnél tegyem legelőször tiszteletemet. Így esett meg ez Zsoltival is. És mivel az éhes szájba laktató kaja dukál, ezért az egész csapat felkerekedett, és ellátogattunk a híres pénztemetőbe, a Pólusba. Szerény véleményem az, hogy a különböző diéták, tudatos étkezés, egészséges ételek fontosságát csak teli gyomorral lehet tárgyalni. Ezért történhetett meg az, hogy minden előítéletünket a gyors éttermek ajánlataival szemben félretéve belevetettük magunkat a Kfc pikáns csirkehúsának élvezésébe. Tudatosan táplálkoztunk. Végig tudtuk, hogy eszünk. Sőt, még csak mellé sem haraptunk egyszer sem! Bár én általában mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem, mégis kibírtam, hogy ne terheljem amúgy is haldokló költségvetésem ilyen jellegű kiadásokkal. A többiek jóvoltából ez szerencsére nem akadályozott meg abban, hogy én is megízleljem a minden bút-bánatot feledtető Crispy Stripset. Ízlelőbimbóimra mámorító hatással bíró amuzbust gyorsan el is pusztítottuk, miután már csak valami gyomorszorító izgalomnak láttuk hiányát, ami esetleg segédkezhetett volna a teletömött gyomrunk emésztő tevékenységében. Erre a legalkalmasabbnak a negyedik epizódját láttuk a Végső állomás című filmsorozatnak, mely mint később kiderült, nem is okozott csalódást.

Az átizgult film után saját életünket féltve vonultunk hazáig, közben hevesen remélve, hogy nem történik meg velünk semmi olyasmi, amit a moziban láttunk.

A szombati napot a társaság eléggé felosztva töltötte el, de ennek ellenére volt részünk jóízű kacarászásokban, egyéb szórakozásban. Hogy e napra részletesebben nem térek ki, nem jelenti azt, hogy nem irthatnánk fel ezt is a Legendás Napok Listájára.

Vasárnap délelőtt Júlia hitének megpecsételésének lehettünk tanúi a bemeritkezésében. Délután pedig egy üdítően érthető, azonban kényelmetlenül realista prédikáción vettünk részt, ami azon túl, hogy meglátásomat e világról felülbírálta, Istennek újabb elvárásaira mutatott rá velem szemben. Este pedig lehetőségem nyílt konyhai képességeimet megvillantani, mikor mindannyian összegyűltünk kicsiny kis hajlékunkban, hogy egy kiadós vacsorát elfogyasszunk. Nagyon tetszett az is, hogy mindenki hozzájárult az est sikerességéhez: ki a konyhában serénykedett, ki a jókedvet biztosította, de együttes erőfeszítéssel egy igen jó kedélyű estét tölthettünk együtt. Most nem azt kell érteni, hogy különösebb erőlködéssel tudjuk csak jól érezni magunkat, hisz nálunk a sziporkázó jókedv az alapjárat.

Hogy ennyire nagyszerűre sikeredett e hétvége, csupán a társaságon múlt. Csak miután elmentek a vendégek ocsúdtam fel igazán, mennyi jóban is volt részem e pár nap alatt.

Azóta én hazadeportáltam magam, és pár itthon töltött nap után megint arra készülök, hogy folytassam kolozsvári életem pont ott, ahol múlt héten csütörtökön abbahagytam.

Ma esti olvasásom alatt egy érdekes gondolatra bukkantam: Faragjatok az óriásból hitetlent – és törpe lesz belőle. Nem akarok törpe lenni. Ezért gyúrok a hitemre.