Martin Luther King

"Ha egy ember semmit sem talál, amiért meg tudna halni, akkor élnie sem érdemes."

Hogy miért használok Operát?

Parkban íródott bejegyzésem Bukarestről és másról

Siettem eljönni ma a nemzetközi jog óra végén az egyetemről. Egyedül, zenét hallgatva akartam hazáig sétálni. Van, amikor környékemen lakó kollégáimmal tesszük meg ezt a félórányi utat, de ez az idő most túl soknak tűnt, hogy valakivel beszélgetve töltsem el. Így ennek a bejegyzésnek a piszkozata az Avram Iancu tér egyik padján íródott meg.

Valami baj lehet velem, mert úgy érzem, kezdek „elmululni”. Sosem tudtam megérteni azokat az embereket, akik egy társaságban csak ülnek, egy szóval sem hozzájárulva a társalgáshoz. Rejtély volt előttem, hogy vajon a félénkség, vagy a lustaság az, ami megakadályozza őket, hogy bekapcsolódjanak a közösség életébe.

És itt vagyok most én. Félek megszólalni, félek kezdeményezni, ha nem ismerőseim körében vagyok épp. Hova tűnt a régi énem, amelyik könnyen szocializálódott, belekötött az emberekbe, nem rettent meg az ismeretlentől?

Március 21. és 23. között egy bukaresti kiránduláson vettem részt még 43 magyar jogos egyetemistával együtt. Kegyetlenül hosszúnak tűnt a megszokott késéssel együtt több mint 10 órás vonatozás. Az izgalomra csak a betegségem adott okot, de szerencsére mégsem kellett kipróbálnom a román vasúttársaság vonatán a WC kényelmét. Testi-lelki erőmet elszívó utazás után egy energiagyűjtő vasárnapot töltöttünk el sétálással, városnézéssel, beszélgetéssel és állítólag ismerkedéssel. Hát a közösségformáló játékoknak számomra nem sok haszna volt, mert egyáltalán nem kerültem közel az elsőévesekhez. A másodéveseket még már valamennyire ismertem, úgyhogy akivel eddig is jóban voltam, azzal elvoltunk, akit meg eddig sem bírtam, nem tudtam megkedvelni, mert ez az alkalom rásegített arra, hogy még jobban viszolyogjak személyétől. Külön megemlítem mindiglegokosabb / mindenrőlvéleménytmondó / legbölcsebbvagyok / sikátorszájú Sándort, aki csupán 3 nap alatt sikerült elérje, hogy mindenki megutálja és kipletykálja kibírhatatlan természete miatt.

Következő napjaink elég zsúfoltra sikeredtek. Egyik helyről rohantunk/metróztunk a másikra. Meglátogattuk a Szenátust, Környezetvédelmi- és Kulturális minisztériumot, Diszkrimináció ellenes tanácsot, Rmdsz frakciót a parlamentben, az Audiovizuális tanácsot stb. és eltöltöttünk még egy kis időt a kis Magyarországon Bukarest szívében: a magyar konzulátuson. Szokatlan érzés volt román földön magyar törvények fennhatósága alatt állni.

Érdekes utazás volt ez a luxus/cigányok/szemétdombok városában. A mindenütt megjelenő társadalmi rétegződés itt különösen nyilvánvaló, ahol a lélegzetelállítóan szép épületekből (ritkán hat meg egy épület szépsége, de például a konzulátuson szó nélkül maradtam) cigányoktól nyüzsgő utcáira léptünk ki Bukarestnek, melyeken a pornak és szemforgató húgyszagnak  egyvelegét szállító szél tömérdek szemetet fúj ide-oda.

Motivációnak tökéletesen megfelelt az, hogy lássam, aki tanul, viheti valamire az életben. Másik célja az útnak természetesen az volt, hogy ismertesse a lehetőségeit egy kezdő jogásznak.

Jövet hazafelé már úgy éreztem, hogy nagyon ráuntam a társaságra. Szó sincs arról, hogy megbántam volna, hogy elmentem, hanem csak már különösen megerőltetőnek találtam beszélgetni, figyelni másokra. Bárcsak valaki átlátna a szitán, hogy a megközelíthetetlenül unalmas felszín alatt olyan valaki lapul, aki mégis vágyik társaságra, és arra, hogy jól érezze magát, mielőtt mindenkit elkergetek magam mellől… Ennek ellenére minden lehetőséget megragadtam, hogy aludhassak a hosszú utazás alatt. Sikerült is nagyjából átbóbiskolni az út felét.  Igaz, az utazás másik fele avval telt, hogy az elzsibbadt, kimerevedett hátam és nyakam újból funkcionális állapotba próbáljam hozni.

Végső véleményem mindenképp pozitív a kirándulásról, bár ez alatt is megnyilvánult az elzárkózásra való hajlamom, ami egyre felerősödik életemben.

Nem tudom, miért sétálok szívesebben magamban, zenét hallgatva, nézelődve, ahelyett, hogy minden percét megragadjam a még részben felelőtlen egyetemista életnek, hogy ismerkedjek, új területeket fedezzek fel a társadalomban. Vajon ez a változás karakteremben állandó, vagy csak egy múló és szokásos hullámvölgy? Ha végleges, akkor romba dőlt a saját magamról kialakított jövőképem. Ha meg csak múló, akkor remélem az a bizonyos görbe hamar fölfelé kezd majd ívelni, mert már túl régóta vagyok a völgyben.

"Mintha vas függönyök

ereszkedtek volna körém,

rab vagyok a titkok között,

melyeket úgy hívnak, hogy: Én." (Szabó Lőrinc)

Helyzetjelentés

Forró teát szürcsölgetek. Erős szédülés közepette próbálom megtartani magam a széken. Már elmúlt a lázam és a hányingerem, de a három pirítós, amit valahogy sikerült magamba erőltetnem, hatalmas terhet jelent a gyomromnak. Mintha bevágtam volna egy fél disznót, olyan érzésem van.

Azt hiszem, egy vírussal való harcot vesztettem el csütörtök este. Gyalázatosan érzem magam azóta. Egész nap ágyban ültem, aludtam, és mégis, mikor felkeltem pár órára, vagy lementem teát vásárolni, háromnapnyi fáradtság telepedett rám újból.

Már csak az a kérdés, hogy merjek-e belevágni a bukaresti útba? Körülbelül 10 óra vonatozásról van szó (csak menet), utána meg teljes napos programokról.

Ha holnapra jobban leszek, akkor vállalom. Ha nem, akkor maradok itthon nagymama stílusban tovább jajgatni.

Ezmiez?

Változás szele fújt énfelém, mely elfújta régi kinézetét lelkem digitális kivetülésének. Még szúrja a szemem, még kényelmetlen, még nem találom a helyem benne. Sor kellett kerüljön erre, miután előbbi választásom "csitris", "hm... kék...", "olyan izééé", "pacsuli beütésű" és egyéb ilyen gyöngyszem megnyilvánulásokat váltott ki látogatóimból.

Ha semmiképp sem sikerül majd megszoknom, visszacserélem valamilyen puritán sablonra a Blogger ajánlatából. Persze lehet véleményezni ezt a sablont is, és megígérem, hogy nem csinálok majd úgy, mint Garfield:

Az emberi pofátlanságról, és annak még fel nem fedezett határáról...

Csak beteg ne legyen az ember. Mert akkor nagyon meg kell bánnia, hogy ilyen luxust meg merészelt engedni magának. És mikor már azt hinné, hogy az aktuális nyavalyájától okozott fájdalomtól nagyobbal már nem fog találkozni, akkor következik a szíven döfés a valóságra való ráismeréstől, hogy épp azok, akiktől az élete megmentését várná el az ember, az orvosoktól, le sem sz*rják, hogy mi történik a beteggel.

Történt ugyanis, hogy anyum ma rosszul lett, és a kórház (melynek szolgálatára amúgy fél életét szenteli) sürgősségi osztályának munkatársaihoz apellált segítségért. Amilyen ellátást viszont ott kapott, azt én is meg tudtam volna adni neki. Telefonon. Kolozsvárról.

Nem elég, hogy betegségével is kellett küzdjön, még az ügyeletes „orvos” ordítását is kénytelen volt elviselje, amiért mert segítséget kérni egy másik orvostól, aki adott neki valami gyógyszert, és nem küldte el a háziorvoshoz félholtan, mint az előbbi.

Csak annyit nem tudok felfogni ezzel a korlátolt fejemmel, hogy ha a tisztelt doktor úr számára annyira terhesnek találtatik elvégezni a feladatát, akkor miért nem költözik ki például a tajgára, hogy füvet számoljon? Nincs türelme emberekkel foglalkozni? A tehenekkel fele annyi problémája sem lenne, és azok a jószágok még csak nem is panaszkodnak. Ja, hogy ők nem tudják megnyálazni a pénzes borítékot, hogy aztán az orvos zsebébe dugják… De most nem a motivációról van szó.

Bízok a mennyei igazságszolgáltatásban. De az biztos, hogy annyi mindent kitaláltam ma, hogy azonnal tudnék ötletet adni a Fennvalónak, ha esetleg tanácsért fordulna hozzám, hogy mivel büntesse meg az említett orvost.

Erről nem tudok többet mondani. Kérem kapcsolja ki.

Nem érdemeljük a világosságot...

Amióta beköltöztünk jelenlegi lakásunkba, mindegyik helyiségben kiégett legalább egyszer az égő. Kivéve az előszobát. Mert ott már elejétől fogva nem volt világításunk. Ott néha meg-megvillan a villanykörte, de két másodperctől több világítást sosem élvezhettünk tőle. Azért szerencsére nem kell sötétben kínlódnunk kabátunk begombolásával, mert a kamara villódzó fényének köszönhetően (mely előrejelzi azt a rohanó léptekkel közeledő pillanatot, amikor megint ki fog sülni ott is az égőnk) nem kell elindulnunk felemás cipőben a városba.

Külön meg kell említsem a konyhai helyzetünket is. Felettébb szerencsés vagyok magasságom miatt, mert amit én kisebb nyújtózással elérek, azt az alacsonyabb lakótársaim csak székre állva tudják megtenni: felkapcsolni a világítást. Ugyanis a neon csak előzetes megérintés után hajlandó működésbe lépni. Nem megkopogtatásra, nem ütögetésre, és nem is csavarásra van szüksége. Csak egy érintésre... Tehát a forgatókönyv: Székre fel! Érintés! És lám, van világosság. 

És még merje valaki azt mondani, hogy neki nincs szüksége gyengédségre, mikor egy egyszerű neon is kiköveteli ezt tőlünk, naponta akár többször is, ha épp sötétedés után akad valamilyen tennivalónk a konyhában. 

Sőt, mi több, meg is tud sértődni ám! Ezt úgy juttatta tudomásomra, hogy egyszer nemes egyszerűséggel majdnem a fejembe zuhant. Foglalatostól. Olyan jó kis kommunista, masszív foglalatról van szó. De csak azért nem ment át nekrológba a blogom, mert egy szál feltartotta a neont attól, hogy gyilkosommá váljon. Vagy csak jól összetörje a fejem. Vagy csak jól megijesszen. Vagy csak jól összetörje a macis poharunkat...

Na de miért is buggyant ki belőlem ez a bejegyzés? Nem sok fantázia kell hozzá. Megint kiégett egy égő. Most az egyetlen szobánkban, úgyhogy épp tangófényben pötyögtetem feldúlt idegállapotom gondolatait, melyek akkor születtek meg fejemben,  mikor kimerítő eszmefuttatást tartottam magamnak arról, hogy vajon miért indítottak bosszúhadjáratot ellenünk az égők? Nem tudom, hogy van-e értelme tovább gondolkozzak, vagy egyszerűen szereljek fel egy ilyet magunknak:

Arról, hogy jelenleg míly hálás a szívem...

Nem tudom elmondani senkinek, mert épp most egyedül vagyok a házban, így hát elmondom mindenkinek, hogy igenis finom az otthoni kaja! :)

"Az élet vonzza az életet..."

Újabb könyv került fel az általam kiolvasottak listájára. Sajnos ezt a listát csak gondolatban vezetem, de attól függetlenül jó érzés új elemekkel bővíteni.

Paulo Coelho Az alkimista könyvéről van szó. Kicsit ódzkodok a kortárs írók műveitől, de a héten mégis rászántam magam, és nekiláttam az említett könyvnek.

A könyv bemutatója összefoglalja a tartalmát, de nem tudja előrejelezni annak a világnak a lüktetését, amibe akkor cseppen az olvasó, mikor nekilát Santiago pásztorfiúból a Világ Nyelvét értő ifjúvá válásának tapasztalatszerző útját végigkövetni:

Várok valamit

Terhesen egyhangúak napjaim az utóbbi időben. Nap, mint nap ellátom feladataimat, kitöltöm napom reggeltől estig, egyetemre járok, és mégsem érzem úgy, mintha történne velem valami. Visszanézve az elmúlt pár napra, a legérdekesebb az volt, amikor az utcán egyszer lehajoltam megsimogatni egy cicát. Nagyon értékelte. Az ölembe ugrott. Amúgy semmi emlékezetes nem esett meg velem.

A nehézkes folyamatot, amit a nem meghatározott időpontban való felkelés jelent számomra, általában gyors reggelizés, majd az egyetemre látogatás követi. Ennek eredménye az, hogy csak egy tantárgyból vagyok elmaradva az olvasással, a többiből nagyjából naprakész vagyok. Azért csak naprakész, mert tudás terén ahhoz a szinthez, amire én szeretnék eljutni, még csak közel sem kerültem. Viszont így nem nagyon jut időm jóformán élni sem. Minden este valamikor 9 és 10 óra között érkezem haza, és általában ebben az idősávban sosem érzem úgy, hogy például nekem esetleg olvasásra, netán főzésre, vagy városban csavargásra lenne szükségem. Nem csoda, hisz egyetemről már fél úton hazafelé nekilátok pizsamába átöltözni, és már kezdem is érezni meleg ágyam gyógyító hatását elfáradt tagjaimon… gondolatban. Ágyat lássak, az minden vágyam.

Utálom ezt a társadalmi kapcsolat-gyilkos órarendem…

Eddig majdnem úgy volt, hogy következő hétvégén elutazok Bukarestbe. Terveim hajnalán azonban még nem volt túljelentkezés, ami miatt most már lehet, hogy át kell adjam a helyem olyasvalakinek, aki még nem vett részt a Jurátuskör e programján. De még van esély, hogy kerül nekem is egy hely.

Nagyon megtetszett a következő versrészlet József Attilától (Talán eltűnök hirtelen...):

„Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.”

Egyszer majd kifejtem. Talán.

Életjel

Új hetet kezdek. Sikerült feltöltődnöm az otthon töltött rövid hétvégén. Mivel? Ugrás után megnézheted!