Terhesen egyhangúak napjaim az utóbbi időben. Nap, mint nap ellátom feladataimat, kitöltöm napom reggeltől estig, egyetemre járok, és mégsem érzem úgy, mintha történne velem valami. Visszanézve az elmúlt pár napra, a legérdekesebb az volt, amikor az utcán egyszer lehajoltam megsimogatni egy cicát. Nagyon értékelte. Az ölembe ugrott. Amúgy semmi emlékezetes nem esett meg velem.
A nehézkes folyamatot, amit a nem meghatározott időpontban való felkelés jelent számomra, általában gyors reggelizés, majd az egyetemre látogatás követi. Ennek eredménye az, hogy csak egy tantárgyból vagyok elmaradva az olvasással, a többiből nagyjából naprakész vagyok. Azért csak naprakész, mert tudás terén ahhoz a szinthez, amire én szeretnék eljutni, még csak közel sem kerültem. Viszont így nem nagyon jut időm jóformán élni sem. Minden este valamikor 9 és 10 óra között érkezem haza, és általában ebben az idősávban sosem érzem úgy, hogy például nekem esetleg olvasásra, netán főzésre, vagy városban csavargásra lenne szükségem. Nem csoda, hisz egyetemről már fél úton hazafelé nekilátok pizsamába átöltözni, és már kezdem is érezni meleg ágyam gyógyító hatását elfáradt tagjaimon… gondolatban. Ágyat lássak, az minden vágyam.
Utálom ezt a társadalmi kapcsolat-gyilkos órarendem…
Eddig majdnem úgy volt, hogy következő hétvégén elutazok Bukarestbe. Terveim hajnalán azonban még nem volt túljelentkezés, ami miatt most már lehet, hogy át kell adjam a helyem olyasvalakinek, aki még nem vett részt a Jurátuskör e programján. De még van esély, hogy kerül nekem is egy hely.
Nagyon megtetszett a következő versrészlet József Attilától (Talán eltűnök hirtelen...):
„Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.”
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.”
Egyszer majd kifejtem. Talán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése