Parkban íródott bejegyzésem Bukarestről és másról

Siettem eljönni ma a nemzetközi jog óra végén az egyetemről. Egyedül, zenét hallgatva akartam hazáig sétálni. Van, amikor környékemen lakó kollégáimmal tesszük meg ezt a félórányi utat, de ez az idő most túl soknak tűnt, hogy valakivel beszélgetve töltsem el. Így ennek a bejegyzésnek a piszkozata az Avram Iancu tér egyik padján íródott meg.

Valami baj lehet velem, mert úgy érzem, kezdek „elmululni”. Sosem tudtam megérteni azokat az embereket, akik egy társaságban csak ülnek, egy szóval sem hozzájárulva a társalgáshoz. Rejtély volt előttem, hogy vajon a félénkség, vagy a lustaság az, ami megakadályozza őket, hogy bekapcsolódjanak a közösség életébe.

És itt vagyok most én. Félek megszólalni, félek kezdeményezni, ha nem ismerőseim körében vagyok épp. Hova tűnt a régi énem, amelyik könnyen szocializálódott, belekötött az emberekbe, nem rettent meg az ismeretlentől?

Március 21. és 23. között egy bukaresti kiránduláson vettem részt még 43 magyar jogos egyetemistával együtt. Kegyetlenül hosszúnak tűnt a megszokott késéssel együtt több mint 10 órás vonatozás. Az izgalomra csak a betegségem adott okot, de szerencsére mégsem kellett kipróbálnom a román vasúttársaság vonatán a WC kényelmét. Testi-lelki erőmet elszívó utazás után egy energiagyűjtő vasárnapot töltöttünk el sétálással, városnézéssel, beszélgetéssel és állítólag ismerkedéssel. Hát a közösségformáló játékoknak számomra nem sok haszna volt, mert egyáltalán nem kerültem közel az elsőévesekhez. A másodéveseket még már valamennyire ismertem, úgyhogy akivel eddig is jóban voltam, azzal elvoltunk, akit meg eddig sem bírtam, nem tudtam megkedvelni, mert ez az alkalom rásegített arra, hogy még jobban viszolyogjak személyétől. Külön megemlítem mindiglegokosabb / mindenrőlvéleménytmondó / legbölcsebbvagyok / sikátorszájú Sándort, aki csupán 3 nap alatt sikerült elérje, hogy mindenki megutálja és kipletykálja kibírhatatlan természete miatt.

Következő napjaink elég zsúfoltra sikeredtek. Egyik helyről rohantunk/metróztunk a másikra. Meglátogattuk a Szenátust, Környezetvédelmi- és Kulturális minisztériumot, Diszkrimináció ellenes tanácsot, Rmdsz frakciót a parlamentben, az Audiovizuális tanácsot stb. és eltöltöttünk még egy kis időt a kis Magyarországon Bukarest szívében: a magyar konzulátuson. Szokatlan érzés volt román földön magyar törvények fennhatósága alatt állni.

Érdekes utazás volt ez a luxus/cigányok/szemétdombok városában. A mindenütt megjelenő társadalmi rétegződés itt különösen nyilvánvaló, ahol a lélegzetelállítóan szép épületekből (ritkán hat meg egy épület szépsége, de például a konzulátuson szó nélkül maradtam) cigányoktól nyüzsgő utcáira léptünk ki Bukarestnek, melyeken a pornak és szemforgató húgyszagnak  egyvelegét szállító szél tömérdek szemetet fúj ide-oda.

Motivációnak tökéletesen megfelelt az, hogy lássam, aki tanul, viheti valamire az életben. Másik célja az útnak természetesen az volt, hogy ismertesse a lehetőségeit egy kezdő jogásznak.

Jövet hazafelé már úgy éreztem, hogy nagyon ráuntam a társaságra. Szó sincs arról, hogy megbántam volna, hogy elmentem, hanem csak már különösen megerőltetőnek találtam beszélgetni, figyelni másokra. Bárcsak valaki átlátna a szitán, hogy a megközelíthetetlenül unalmas felszín alatt olyan valaki lapul, aki mégis vágyik társaságra, és arra, hogy jól érezze magát, mielőtt mindenkit elkergetek magam mellől… Ennek ellenére minden lehetőséget megragadtam, hogy aludhassak a hosszú utazás alatt. Sikerült is nagyjából átbóbiskolni az út felét.  Igaz, az utazás másik fele avval telt, hogy az elzsibbadt, kimerevedett hátam és nyakam újból funkcionális állapotba próbáljam hozni.

Végső véleményem mindenképp pozitív a kirándulásról, bár ez alatt is megnyilvánult az elzárkózásra való hajlamom, ami egyre felerősödik életemben.

Nem tudom, miért sétálok szívesebben magamban, zenét hallgatva, nézelődve, ahelyett, hogy minden percét megragadjam a még részben felelőtlen egyetemista életnek, hogy ismerkedjek, új területeket fedezzek fel a társadalomban. Vajon ez a változás karakteremben állandó, vagy csak egy múló és szokásos hullámvölgy? Ha végleges, akkor romba dőlt a saját magamról kialakított jövőképem. Ha meg csak múló, akkor remélem az a bizonyos görbe hamar fölfelé kezd majd ívelni, mert már túl régóta vagyok a völgyben.

"Mintha vas függönyök

ereszkedtek volna körém,

rab vagyok a titkok között,

melyeket úgy hívnak, hogy: Én." (Szabó Lőrinc)