Koszovóról

Nagyon izgulok most, mert számomra valami nagyon érdekesre készülök. Ez pedig nem más, mint hogy egy képes beszámolót írjak. Remélem sikerül… Ja és miről? Koszovói missziós utamról, amin Zsoltival, Liával és Ervinnel egyetemben vettem részt. 

Sokszor terveztem már, hogy nekifutok, de próbálkozásom minduntalan csődbe ment, mert nem feltétlenül könnyű feladat kilátástalanul nyomorúságos életéről írni a koszovói embereknek, miközben a konyhába orromnál fogva ráncigál ki a frissen kisült hús, esetleg az általam felettébb szeretett sümegi illata. Önmarcangolásunk tárgyát az a kérdés képezte, hogy melyik ínycsiklandó darabba szúrjuk villánkat, hogy az amúgy is eltelt gyomrunkat tovább terheljük. Miután már lélegzetvételünk a pukkanásig tömött gyomrunk akadályába ütközött, leültünk családommal a lassan már szegénység szinonimájává avanzsált Koszovó képein szörnyülködni. Ezek a képek segítenek felidézni az ott látottakat, miután már eléggé kiürült a házból a Karácsony illata, és képes lettem leülni beszámolót írni.

De mielőtt a felvételek láttán bennünk kialakult érzésről írnék, be kellene mutassam, hogyan is kerültem olyan helyzetbe, hogy Koszovóban fotókat készítsek.

Zsolti említett nekem még régebben valamit egy bizonyos missziós útról, amit én elkerekedett szemmel hallgattam, lévén, hogy elég jól éreztem magam jelenlegi életkörülményeimben, mintsem, hogy háborúiról híres Koszovóba vágyjak. Ebben az útban felismert kaland izgalma viszont hamar legyőzte az ismeretlentől való félelmemet, úgyhogy beleegyeztem, hogy vállaljam a csak emlékké válás kockázatát. December 16.-án én még Kolozsvár útjait róttam, de estére sikeresen hazaérkeztem Szatmárra, hogy másnap, 17.-én együtt induljuk kis csapatunkkal az idegenbe. Kicsit késve ugyan, de sikerült felkerekedjünk, a reccsenő hideggel hősiesen felvéve a harcot, mit sem sejtve ugyan, hogy az általunk kibírhatatlan hidegnek vélt időjárási viszony a tavaszi szellőhöz hasonló, ha például a szerbiai, üveghasító szélhez hasonlítjuk, ami ott várt minket.

Első utunk Ócsára vezetett, ahol csatlakoztunk a magyarországi részéhez a csapatnak. Odafelé az autóra vastagon odafagyott jéghegyecskéken futtattuk szemünket. Eddig nem is volt semmilyen probléma, hisz a dermesztően hideg levegőt a szatmári csapat jókedvű összerázódásának melege egyensúlyozta, azonban az első meglepetésekig nem kellett sokat várni. Sorolom is szépen őket. Elsőbe akkor ütköztünk, amikor a beígért ebédhez testet-lelket megviselő éhséggel telepedtünk le. Meglepetés! Mindenkinek jutott egy fél adag makaróni, pár árva húsdarabkával. De minket ez nem csüggesztett, hisz van még Tesco a világon… Azonban az eddigi benső ordításunkat leplező kulturált mosolyunkat gyorsan raktárra tettük, amikor Péter csoportvezetőnk kérdőre vonó szemmel nehezményezte, hogy nem vittünk magunkkal hálózsákot, aminek elég nagy hasznát vettük volna a -20-25 fokos éjszakában, amit kilátásaink szerint fűtetlen szobában kell majd eltöltsünk. Még nem evődött belénk rendesen az a mondás sem, hogy „ha nem bírod el a választ, ne tedd fel a kérdést”, ezért felelőtlenül megkérdeztük, hogy lesz-e lehetőség zuhanyzásra, vagy minimális tisztálkodásra. E kérdésünket Péter és István, a másik csoportvezető harsány nevetéssel díjazta. Ebben a pillanatban felsejlik előttem egy kép, mely szerint már hazafelé utazunk Koszovóból, hajunk tincsekben áll a vastag zsírtól, fogaink a sárga összes árnyalatában játszanak, ilyen-olyan forrásokból az autót pumaketrecéhez hasonló szag tölti be… Még pár ilyen „fenyegetés” után egy remek ötlettel álltam elő, amit meg is osztottam Ervin testvéremmel. Arról szólt, hogy szégyenünket félretéve pakoljunk be az autóba, és hazáig meg se álljunk, úgysem látjuk majd többet a koszovói csapatot, viszont így lesz még egy lehetőségem családommal karácsonyozni. 

Majdnem ráálltunk a dologra…

Elindultunk. Alább látható egy kép a csapatunkról, meg még két személyről, Seicóról és Brendáról, valamint egy albán házaspárról, Sundimról és Violettáról.

Hát az útról nincs sok mondanivaló, azon kívül, hogy gyötrelmünket a 16 órás utazás, és a hideg miatt Jolika a vergődésével még inkább nehezítette. Egész jól megtanultuk Pintér Béla teljes diszkográfiáját. Végig hangosan énekelt, jóformán táncolt. Videofelvétel is készült viselkedéséről, de sajnos azt most nem tudom feltölteni a laptopomra, mert az ahhoz szükséges eszköz Kolozsváron maradt. Azonban e hiányosságot azonnal pótolni fogom, miest visszamegyek az egyetemre.

Menet az 1300 kilométer nagy részét éjszaka tettük meg. Mint amit az ember általában tenni szokott éjszaka, mi is próbáltunk aludni kicsit. De a megpróbáltatások következtében elnehezedő szemünknek nem sikerült huzamosabb ideig belülről néznie a halvány rózsaszín szemhéjunkat, mert egy nagyobb kanyar, egy-egy rikkantása Jolikának, vagy az autó zötykölődése rögtön visszarántott az éberség valóságába. 

Na egy gyors pelenkázás után folytatom az írásom. Ma én vigyázok Krisztára, így hát együtt szenvedjük meg az evés, meg az elalvás nehézségeit.

Világosodott már, amikor végre fel tudtam fogni, hol is járunk. Nem a földrajzi behatárolásával helyzetünknek volt probléma, hanem az egész út olyan álomszerűnek tűnt. Szerbiai részén utunknak semmilyen különöset nem láttam, viszont ahogy átléptük a koszovói határt, egy szokatlan érzés vett erőt rajtam. Hogy ez megtörtént az utastársaimmal is, onnan tudom, hogy ők is mereven bámultak ki az ablakon, gondolataikba mélyedve. Jolikáról most inkább nem írnék. Az ablakból kinézve, láttam, hogy vastag hó lepte be az egész tájat. A finom hópelyhek sikertelenül próbálták eltakarni a föld megviselt, ráncos arcát. Megállt az idő. Az az idő, ami oly sok sebet be tud gyógyítani. Így a sebek, amelyeket a háború ejtett, oly frissnek tűntek. Az autó sebesen szelte a gyásszal teli levegőt, rengeteg roncstelep mellett elsuhanva. Gondolkodtam, hogy vajon miért tűrnek meg ennyi roncstelepet az ott élők. Talán, mert a jelenlegi lelkiállapotukat tükrözi? Esetleg, mert emlékezteti őket a múltra, hogy mijük volt? Lehangoló látvány volt. Ahogy így néztem ki az ablakon, szememmel távolba elmerengve, észrevettem, hogy mellettünk számtalan katonai autó száguldozik tova. Elkeseredett arcú bakák siettek a békefenntartás nevében életeket megnyomorítani.

Végül megérkeztünk Pristinába. Megtört emberek, besavanyodott arcok tekintettek ránk, amint kiszálltunk autónkból a sűrű havazásba. Néha önfeledt gyermekkacajra lettünk figyelmesek. Kis iskolás csoport szaladgált az utcán, egymást kergetve. Jó gyermeknek lenni, nem felfogni a valóságot, nem sírni a helyzetükön. Nyomasztó szürkeség mindenütt. Az új épületek próbálták sugallni azt, hogy a helyiek igenis próbálkoznak változtatni kilátástalan helyzetükön. Sikertelenül… Az új, fényes létesítmények mellett ott állnak a korhadozó, omladozó, a háború nyomait viselő épületek. S míg az ottani átlagember az új épületekbe talán be sem teheti a lábát, addig ezrek laknak hihetetlen szegénységben. Koszovói kontaktunk, Sundim egy kormányalkalmazott. Mégis a fizetése szerény 230 euró, amiből még a 400 eurós lakbérét sem tudná fizetni a felesége bevétele nélkül.

Pénteki napunk bevásárlással, és csomagkészítéssel telt. Mivel semmit az országba bevinni nem lehet, ezért ott kellett megvásároljunk mindent. Este viszont sikerült beszorítani a programunkba 4 család meglátogatását besötétedés előtt. Könnyfakasztó volt látni a gyermekek csillogó szemét, ahogy tiszta őszinteséggel tudtak örülni a kétharapásnyi édességnek. Rég ettek ők olyat, az biztos… Mosolyogni nem tudó szülők fogadták az általunk vitt élelmiszercsomagot. Nézni azokat az embereket, akikkel a sors ily kegyetlenül elbánt, gyakran elszorult a torkom, gyorsan elvágyva abból a gyilkos nincstelenségből. Sokszor a házban a vastag kabát ellenére vacogtam, mert nem volt ajtó a házon, csupán egy pokróc teljesítette ezt a szolgálatot. Gyermekek nem ritkán mezítláb álltak a fagyos földön.

Megváltás volt este behúzódni a szállásunkra, ami szerencsére nem volt olyan vészes, ahogy az be lett állítva nekünk még Ócsán. De Péter azt mondta, hogy ez nem mindig volt így, előfordult, hogy áram nélküli házban lakott. Volt fűtés, volt meleg víz, volt zuhanyzás…

Ahogy este készültünk a vacsorára, a szoba előtt megszólított minket egy japán fiú, Seico. Nagyon barátságos volt, a többi napokon ő is velünk járt csomagot osztani egyik ismerősével, Brendával.

Szombati programunk sem volt változatosabb. Hordtuk a segélyt, vittünk egy sugárnyi jókedvet a családokba. Próbáltuk azokhoz is elvinni az örömöt, akiknek a Karácsony is csak arról szól, mint a többi nap: a sírásról. Bár nyelvi akadályaink miatt személyesen nem tudtuk elmondani a jó hírt a szegényeknek, mégis merem remélni, hogy a misszió, amit megláttam a kalandban, nem marad nyom nélkül azoknak a családoknak az életében, akiket meglátogattunk.

Terhes egyhangúságát a missziónak egy kisebb baleset szakította félbe, amikor egy régi kis Fiat belecsúszott a mikrobuszunkba. Az autó sérülésén, a mi nyugtalankodásunkon kívül ez még 2 örökkévalóságnak tűnő órát jelentett a rendőrőrsön. Bokszoló arcú őrei között a rendnek töltögettük ki megszeppenve a formanyomtatványokat. Utána folytattuk a teendőinket. Összesen 38 családot látogattunk meg. 

Vasárnap délelőtt egy kis gyülekezetbe látogattunk el. Én személy szerint nagyon jól éreztem magam, mert azt láttam, hogy oda tényleg azért járnak az emberek, mert jól érzik magukat, és szükségét látják annak, hogy Istennek közelségét megtapasztalják. Utána még meg is vendégeltek minket, ami igen szép teljesítmény volt egy 11 személyt számláló gyülekezettől.

Azután nemsokára hazafelé indultunk. Kalandos út volt az is, menet közben egyszer csak ránk esett valami, ami még a szélvédőt is behasította. A repülő csészealj fülétől, a műholdig, antennától a bográcstartóig mindent fel véltünk fedezni benne. Máig nem derült ki, mi lehetett az. Nem keveset kuncogtunk azon, vajon hogy fogja elmagyarázni Péter a biztosítónak, mikor kérvényezi a szélvédő cseréjét, hogy elütöttünk egy műholdat. Jolika hazafelé már kicsit jámborabbul viselkedett, de még mindig a Dori szótlanságáért érzett hála töltötte el a szívem, mindannyiszor, ahányszor kinyitotta a száját a kis seprűnyélnyi csapattársunk. 

Rengeteg dolog megesett még velem ezen az úton. Rengeteg esemény, ami mély nyomott hagyott az életemben. Rengeteg dolog, ami gondolkodóba ejtett. Rengeteg dolog, amiről azt hittem, hogy nem lehet valóság. És érdekes, hogy mindez egyetlen egy érzést erősített bennem: a hálát. Azért amim van. Azért, amim lesz. Mert én abban a helyzetben vagyok, hogy tervezhetek nagyot, bizakodhatok, lehetnek álmaim.  És nem csak abban reménykedhetek, hogy eszek ma egy szelet kenyeret, vagy túléli minden tagja családomnak a hideg éjszakát… Mert rengeteg embernek csak ez jutott.