Idei első posztom nem lesz felettébb hosszú, mivel nem szeretnék beszámolót írni életem eddigi legrosszabb Karácsonyáról. A letargia sosem tapasztalt mélységeinek sötét falait, amik az öröm ünnepén fullasztóan körbezártak, csak a szilveszteri ifjúsági egybegyűlés erőtlen fénysugara festette világosabbra. Az óév tovaszállását, a titkokat rejtő újév megkezdését az aradi fiatalokkal ünnepeltük. Jó volt, bár személy szerint úgy érzem, hogy nem sikerült vendégeink elvárásait kielégítő, rendes programmal előrukkolnunk. Remélem hát, ha nem más, akkor a társaság miatt megérte nekik eljönni Szatmárra.
Ismerkedtem. Kimerészkedtem baráti köröm biztonságos fészkéből és rájöttem, hogy az emberekről egyre negatívabb, külső tényezők által befolyásolt nézetem ellenére vannak még jófej arcok, léteznek még személyek, akikkel érdemes barátkozni.
Egész ünnep alatt teljesen háttérbe voltam húzódva. Jó volt kimaradni mindenből. Akkor éreztem magam nyugodtan, ha nem tudtam semmiről sem, nem voltam benne a szervezésben, nem terhelt felelősség semmi iránt. Öregszek? Idejekorán rájöttem arra, hogy először én kell jól érezzem magam, és csak utána kell másokkal törődjek? Ez önzőség? Vagy csak múló kimerülés? Nem tudom. Sokszor a társaságon uralkodó fejetlenséget látva az agyam hangosan ordította, hogy valamit tenni kell, valamin változtatni kell. De sajnos a szám csak közömbösen rágta tovább a rágót. Én is szoktam hibázni. Ezért nem is fogok senkire sem ujjal mutogatni. Mégis, az elmúlt decemberi hónapban a kelleténél több olyan emberrel találkoztam, akik iránt csak azért van szánalom a szívemben és nem gyűlölet, mert avval nyugtattam magam, hogy őket is egy anya szülte. Egész jó kis listát sikerült összeírnom gondolatban az említett személyek azon tulajdonságairól, amiket semmiképp sem tűrnék meg saját jellememben.
Végtelenül kimerülve, teljesen elcsigázva ülök itt az ágyon, próbálva az írásba temetkezni. Majdnem egészen biztos vagyok abban, hogy senki sem szeretne most a helyemben lenni, de ha már én vagyok saját helyemben, el kell ismernem, hogy ez bizony embertelen dolog. Két megmérettetéssel a hátam mögött, vizsgák tömkelegével még előttem készülök most pihenőre térni. Nagyon nehéz időszak előtt állok. És realista lévén, nem sok jóval biztatom saját magam. Hogy elmúlik ez az embert próbáló 3 hét? Biztos. De az a kérdés, hogy tekintek majd vissza ezekre a hetekre. Nem csekély különbség van a győzelem érzete, és a vesztes meghunyászkodása között.
Nem tudom, mikor jelentkezek megint. Ha nem férne be a reggeltől estig való tanulási programomba egy kis írás, akkor majd szesszió után számolok be újból az élményeimről. Bárcsak lennének 27-28 órás napok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése