Aztaaamindeniit...

… gondoltam magamban, mikor megláttam az utolsó bejegyzésem dátumát. Pedig csináltam egy csomó mindent az elmúlt időben, amikor épp nem unatkoztam.

2010-05-23: Bemerítésem. Hát ha valaha sokan megfordultak nálunk, akkor az múlt vasárnap volt. Bizony hosszú napok voltak azon a hétvégén. Korán reggeltől másnap kezdetéig robotolt a család, készültünk a jó ismerősök és a család többi tagjának megvendégelésére.

Vasárnap az ebédidőt a rokonoknak, az estét a barátoknak szenteltem. Amikor épp nem a meghívottak beszélgetésétől volt hangos a ház, akkor vagy apum szerelte a zuhanyzót, vagy én próbáltam a következő adag vendég fogadására képessé tenni a házat egy gyors porszívózással. Hát ki hogy ünnepli a Pünkösdöt…

Több különleges momentuma volt ennek a hétvégének.

Első talán az lenne, amikor a vízben állva a lelkipásztor a következő igeverset mondta nekem: „És így szólt hozzájuk Jézus: Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket.” (Márk 1:17) Akkor kristályosodott ki előttem, hogy az én gyülekezeti életem tulajdonképpen csak most kezdődik. Az aktív alkotórésszé válás feladata, az gyülekezeti és lelki elvárásoknak való megfelelés kötelessége ólomteherként telepedett a vállamra. Mégis, az a szép a dologban, hogy mindezt akarom tenni. Sőt úgy, hogy mostani állapotomra majd visszatekintve ne egy elérhetetlen magasságot, hanem egy szép kezdeti pontot látnék, ahonnan utam csak mind fentebb és fentebb vezetett.

            Másik olyan alkalom, ami nagyon jól esett, az volt, amikor a lelkipásztor különlegesnek nevezett.

            Következő pedig a vasárnap este volt, amikor kb. 16 barátommal vacsoráztam együtt. A rengeteg ajándéktól a tőlük kapott szeretet volt értékesebb számomra.

2010-05-26: Látogatás a rangidős lelkipásztornál. Elsősorban az enyém, majd az összes többi szatmári egyetemista szégyene az, hogy egyszer sem voltunk meglátogatni a lelkipásztort a kórházban. Épp fent volt Zsolti is Kolozsváron, úgyhogy Ottival hárman felkerekítettük magunkat és elmentünk beteglátogatóba.

Megrázó volt minden, amit ott láttunk, hallottunk, éreztünk. Zsúfolt kórtermekben várnak a csodára az elcsigázott emberek, akik talán már csak árnyékai egykori saját maguknak. A folyosón a remény utolsó foszlányaiba kapaszkodó betegek szívták tüdejükbe a halál illatát, ereikbe a még egészséges szerveiket is roncsoló gyógyszereket. Majdnem két évtizede megvakult öreg bácsi szeszélyesen, embertelenül gorombán válaszolt mindent kedveskedő tettére feleségének. Pedig az csak kicsit könnyebbé próbálta tenni a citromsárgára színeződött bőrű férje gyötrődését. Fiatal fiú feküdt beletörődéssel az ágyán. Vajon mire gondolt? Ha lenne még egy kis ideje, másképp bánna feleségével, mint a már említett öreg bácsi? Hogy tudja elfogadni azt, hogy ő fiatalon került arra a harctérre, ahova mások idősként jutnak, és ahol a tét a túlélés, az életben maradás?

Szerencsére én nem sokat kellett beszéljek a látogatásunk alatt. Mit is tudtam volna mondani egy olyan ember ágyánál, aki tudatában van annak, hogy egy rohamosan romló test rabja? Csodálatra méltó az az erő, az a kitartás, amivel fogadja a híreket, hogy újabb szerve mondta fel a szolgálatot, újabb tünet jelentkezett, amivel nincs mit kezdjenek az orvosok, hogy még soha fel nem írt gyógyszermennyiséget fognak a szervezetébe juttatni. Itt már eltűnnek az árnyalatok, a következmények az abszolút extremitásig tolódnak ki: ha vállalod azt, hogy kísérletezzünk rajtad, vagy nyersz még pár napot, vagy egy létfontosságú szerved hal el, ami azt jelenti, hogy azokat a kevés napokat is elveszted, ami hátra lett volna. Döntsél! Ki érezné úgy, hogy ilyen helyzetben meg tudná hozni a helyes döntést? És még ezek mellett a többi beteg lelkével is törődjön, sőt az orvosoknak is felhívja a figyelmét arra, hogy nem csak a testi egészség a fontos?

2010-05-28: Látogatás Enyedre. Tünde meghívott engem s még két másik személyt az évi tornavizsgára, ami egyik nagy ünnepélye a nagy múltra visszatekintő kisvárosnak. Már menet is, a vonaton, egymáson éleztük nyelvünket Dalmával, ami egy élvezhetően feszült hangulatot kölcsönzött az egész napnak. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy van egy-két személy, aki szinte kéri, hogy beszóljanak neki. Az egyik ilyen személy Dalma. A másik Dori, de ő most nem tartozik ide.

Rövid városnézés után a Bethlen Gábor kollégium diákjainak műsorát néztük meg. A tanulók zenére adták elő a betanult koreográfiájukat. Szép látvány volt, bár én a kisebb korosztály műsoridejét megfeleztem volna, a nagyobbakét pedig még kb. ugyanannyival megtoldottam volna.

A sok járkálástól, szájkaratétól Kolozsvárra visszafelé már annyira kómás voltam, hogy az autóban elaludtam, de pihenni csak akkor tudtam igazán, miután bezuhantam az ágyamba.

Befejezésképp egy Vida Sándor idézet, amit a Bethlen Gáborban láttam egy tablón:

„Ha szép akarsz lenni, állj meg egy percre a tükör előtt, öt percre a lelked előtt és tizenöt percre Isten színe előtt.”