Egy bennem rég megfogalmazódott tervet sikerült ma valóra váltani. Sikerült rávennem magam, hogy nekilássak írni. Hogy miről is? Még nem tudom. Nem gondoltam én semmilyen nagy, szépirodalmi naplóvezetésre, csupán a hétköznapi életem megírására. Mi más lenne szebb, mint az élet emberhez méltó megélése?!
Egyre jobban ráismerek arra, milyen hatalmas értéke van az életnek. Szándékosan írtam értéket, és nem értelmet, mert az utóbbiról még én sem tudtam maradéktalanul meggyőződni. Nap, mint nap apró, törékeny mosoly-szirmok teszik értékesebbé az életet. Vajon ezek átélésében, felismerésében merülne ki az ember földön töltött életének értelme? Rádöbbentem, hogy a napjaim csak a jelenben tűnnek egyhangúnak, mert ha a múltra tekintek vissza, mindig minden olyan más.
Arra gondoltam, milyen lenne egy olyan életet élni, amelyben csak izgalmas, mozgalmas események lennének, amiben a felszabadultság, öröm, „enyém-az-egész-világ” felhőit sosem kergetné el a magányosság, céltalanság, unalom, magárahagyatottság, az egész életbe belefáradás nehéz, borús, gyakran ólomsúlyú esőcseppeket hordozó felhője? Szép lenne. Szép álom… És mikor az ólomsúlyú esőcseppek még akkor is mélyebbre döngölnek, amikor azt hinné már az ember, hogy nem kerülhet lennebb, hova lehet menekülni? Mi, esetleg ki jelenthetné a biztos menedéket? Természetesen reflex-szerűen azt mondom, hogy Istenhez kell fordulni, hogy ő felemeljen. Azonban magamat ismerve ilyenkor semmi sem nehezebb, mint hittel imádkozni. Az elméleti, vagy letudom-a-ma-esti-imádkozást-is Istenhez fordulás azonban bír-e olyan mély őszinteséggel, hogy Teremtőm azt válaszra méltassa? Vagy csak ő, mindenható erejénél fogva meglátja kínlódásomat, és kisegít áldatlan helyzetemből?
Ma megint erőt vett rajtam az emberi felelőtlenség és elmulasztottam a reggeli áhítat megtartását. Szerencsére a suliban volt olyan unalmas a szeminárium, hogy nekilássak mobilozni, és sikerült elolvasni a Mai Igét. Személyre szabott üzenetet sikerült nyernem belőle. Mai téma az állhatatosság volt. Nem tudom szó szerint idézni, de egy mondat különösen megfogott. Valahogy így szólt: Mennyei jutalmadat a földi kitartásod mértéke határozza meg. Isten csak azt méltatja, aki ha el is esik, sértetlen hittel pattan fel, és még eltökéltebben éli Istennek az életét. Erre van szükségem…
Este Doriékhoz mentünk át Ottival. Itt volt Kolozsváron Angi Tünde is, mert a váradi konfiról még nem ment haza. Egész kedélyes beszélgetés bontakozott ki az este folyamán.
Természetesen azzal tisztában vagyok, hogy például a ma esti alkalom részletes leírásának sok értelme nem lenne, mégis azt akarom, hogy emlékezzek erre is, ha majd valaha leülök átolvasni írásomat. Ami egyszer mosolyra késztetett, túl fontos ahhoz, hogy elfelejtsük, mégis vagy egy homályos emlék-foszlány a hétköznap szürkeségében, vagy már nem is emlékszek rá. Ezért akarom, hogy maradjon egy nyom a történelemben, ha már felejtős memóriám emlék-barázdáit az idő homokja gyorsan feltölti.
A múlt az, ami a leghatékonyabban tudja formálni egy ember karakterét. A jó emlékek késztetik arra, hogy az adott esemény megismétlésére törekedjen, míg a rosszak védőkorlátként szolgálnak, megóvván az embert, hogy újbóli kellemetlenséget éljen át.
Emlékezni akarok!!!
De ma este még pihenni is, mert már fél 2 van, és reggel megyek egyetemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése