Egy nap híján lezártam utolsó előtti hetemet a munkahelyemen. És most, hogy egyre közeledek a naphoz, amikor elbúcsúzhatok kollégáimtól, egyre lassabban telnek a cégnél töltött órák. Azok az órák, melyek alatt változatosabbnál-változatosabb feladatokkal voltam megbízva. Amikor jelentkeztem a céghez, az interjún abban maradtunk, hogy mint valami adatkezelő fogok majd ott dolgozni. Aztán, ahogy a változás szele elért minket (értsd: a főnök szabadságra ment és annak apja ült bele a trónba, mely szerinte az "atyaúristen" titulust biztosítja az azt elfoglalónak, ezzel megkeserítve mindenki életét), oda jutottam, hogy a szemét, meg a fa formájában is megjelenő adatokat is kezeltem felfelé a kamionra. Nem kevés vidám percet biztosítottam a többi munkásnak (és ezt annak ellenére írom így, hogy ezen szó használatáért kaptam egy fejmosást a minden gonoszság forrásának humanoid makettjétől, hogy az egy csúnya szó, és az "alkalmazott" a helyes kifejezés - szerintem meg ez is csak egy olcsó szemfényvesztés, mert a szalonna még szalonna marad, még akkor is ha bacon-nek nevezem), amikor rövidnadrágban és fehér pólóval pakoltuk le a koszos raklapokat a térdig érő csalánba. Igaz, bármilyen munkára hajlandónak tüntettem fel magam a beküldött önéletrajzomban, mégis rosszul esett, amikor a trópusi éghajlatokra jellemző napsütésben kellett szolgálatomat teljesítsem.
Nem is annyira a munka miatt voltam felháborodva, inkább a főnök apjának viselkedése akasztott ki, amikor minden napra sikerült kiállítsa a lelki szegénységéről szóló bizonyítványát. Az alkalmazottakra ártalmatlan tetteik következtében (pl. nagy melegben ventilátor beindítása) a gonoszság-orkánját zúdította. Milyen rossz lehet neki olyan aljasnak lenni...
A többi kollégámmal jól egyeztem eddig, és úgy, mint az archívumban, mint a számítógépen végzett munkámban is számíthattam segítségükre. Jó a hangulat az irodában, szeretek ott lenni.
Délután 5kor fáradtan, bécsi zongoralábnak beillő végtagokkal indulok hazafelé a 8 órás program után. Az utóbbi időben a munkahely töltötte ki napjaim legtöbb idejét, hisz hazaérve alvásra, meg evésre van már csak testi/lelki erőm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése