Balaton parti látnivalók

Ma a CEF vezetőinek egész napos programja a megbeszélés volt, ezért addig én a főnök háza körül tevékenykedtem. Postára vittem levelet, csúszásgátló csíkot ragasztottam a lépcsőre, stb. És sétáltam a településen. A hideg évszakban nyomasztó csendbe burkolózik a nyáron élettől nyüzsgő üdülőhely. Kevesen választják állandó lakhelyüknek az amúgy nagyon szép Balatonszemest. A kihalt utcákon sétálva az üres kirakatok üvegéről nagy ritkán kalapálás hangja csattant bele a néma elmélkedésem csendjébe: van, aki már most készíti üzletét a nyári rohamra.

A Balaton partot mosó vizének moraját csak pár horgász csendes beszélgetése zavarta meg néha, így jó volt eltölteni egy kis időt ott pihenéssel, hattyúetetéssel, fényképezéssel. Az alábbi képek mindenike a mobilommal készült. Ha jó a kép, akkor örülök. Ha nem, akkor a mobilomra fogom, amiért nem lett sikeres.

Első képen a szálláshelyünk:

Balatonszemesről jelentem

Reggel 10 órától 6 órán keresztül autóban zsibbadtam. Pedig ez a pár órácska inkább csak előételnek számít a 15 órás autózáshoz, ami szombat hajnalban vár ránk. Először a ferihegyi repülőtérre vitt utunk, hogy egy Svájcból érkező vezetőt fogadjunk és elvigyünk Balatonszemesre. A repülőtér után, talán a szakadatlanul zuhogó eső miatt, mintha rám tették volna, egy erős álmosság uralkodott el rajtam, minek következtében el is aludtam. Akárhányszor felébredtem, a fejem mindig más pozícióban találtam.

A szállás első osztályú. Nyáron vendéglátásból megélő családnál alszunk, így minden kényelmi szolgáltatás biztosítva van. Ízlésesen berendezett ház, finom kaja. Eddig szeretem.

Indulás előtt

Hatalmassá nőtt a csomagom, miután a számomra fontos dolgokat összepakoltam. Annak, hogy minden eshetőségre próbáltam felkészülni, egy nagy utazótáska, egy-két kézipoggyász meg egy hátizsák lett az eredménye. Fél napja pakolok, de még mindig akad olyasmi, amit be kellene gyömöszöljek valahova. Hátha szükségem lesz rá...

Ha szerveznének egy olyan versenyt, amin a feladat az lenne, hogy a résztvevők rövid idő alatt szedjék össze azt a kevés dolgot, ami számukra a legfontosabb, én hamar kiesnék.

Reggel még elviszem apumat vizsgázni, elcsomagolom az egész éjszakán át töltődő akksikat, meg a fogkefémet, és bele is vágok a hosszú útba.

Célom, hogy jól érezzem magam. Minden más mellékes.

És így vasárnap este...

A mobilom naptárát nézegetve próbálok visszaemlékezni, mi is történt velem az elmúlt egy hét híján egy hónap alatt. Egész jó kapcsolatban vagyok ezzel a kütyüvel, hisz nap mint nap hangjára ébredek, megmondja, mikor mit kell tennem és bármikor unatkozom, nyugodtan előkaphatom, hogy elüthessem az időt egy játékával.

Október 23.-ra lapozva a „Zsolti eljegyzése” program kerül elém. Életem első eljegyzésén igencsak jól éreztem magam, hisz a hangulatos díszítéshez jókedvű társaság és finom kaja társult. Az ünneplésen kívül még más feladattal is meg voltam bízva. Videóztam a fontosabb mozzanatokat, hogy barátomék be tudják majd mutatni az unokáiknak, hogy is nézett ki egy vagány eljegyzés 2010-ben.

Ez a hét is, amit a mai nappal zárok, eseménydús volt. Megkaptam életem első szabálytalan parkolásért járó büntetését. Bűnöm annyi volt csupán, hogy nem vásároltam parkolójegyet és úgy hagytam a törvényszék előtt az autót. 50 lej árán tudtam meg, hogy bár a kerekek lebilincselését törvénytelenségre hivatkozva felfüggesztették, a büntetéseket ennek ellenére ugyan olyan szorgalommal osztják ki a parkoló cédula vásárlásáról elfelejtkező sofőrökre.

Tegnap meg (nov. 6) egy magyarországi kirándulásba vágtunk bele egy autóbusznyi ismerős ismeretlennel. Legtöbbjét ugyanis legalább egyszer már láttam életemben, de ennek ellenére elég idegen volt a csapat. Bár a busz tele volt, közelinek hozzám csak azt a pár személyt tartottam, akivel még mindig tartom a kapcsolatot a liciből, néha összeülünk egyet forró csokizni, beszélgetni, vagy ingyen kirándulni (pl. tavaly Vásárosnaményba). Ez tényleg egy jó kis csapat, ezért örülök, hogy bár az iskolát befejeztem már pár éve, a barátságot azóta is ápoljuk.

Programunk a debreceni egyetem meglátogatásával kezdődött, aztán az érdeklődés hiánya miatt (részünkről) gyorsan rátértünk az ebédre, amit minden ízületet megpróbáló korcsolyázás, később meg pihentető élményfürdőzés követett. Állampolgárságomhoz híven jártam el, így több mint valószínű, hogy persona non grata-nak lettem kikiáltva, hisz megloptam az élményfürdőt egy kiadós szaunázás árával.

Ma megcsillogtathattam a román tudásom, amikor unokahúgom házi feladatának elvégzésében kért segítséget tőlem. Igen rozsdás fényt vetett az a csillogás, de egészen remek érzés volt okosabbnak lenni egy ötödikesnél.

Felpörgött mostanában az élet körülöttem. Kezd olyanná válni, amilyet mindig is kívántam magamnak: szabad, teljes. Szerdán utazok Albániába. Zsúfolt másfél hetem lesz, hisz ezen az úton programunk lesz még Magyarországon, Bosznia és Hercegovinában, Szerbiában, Macedóniában, Horvátországban. Alig várom már az indulást, mégis, mikor belegondolok, kicsit odáznám még, mert félek, hogy elfelejtek valamit odacsomagolni, valami kimegy a fejemből, ami miatt majd szenvedni fogok ezen a hosszú úton.

Az elmúlt egy hónapban majdnem minden hétvégén itthon voltam. Kicsit túl gyakorinak látom ezt a hazautazást. A generációk közti felfogásbeli különbség felütötte fejét itthon, melynek következtében hiába látom én a „legfőbb jót” magam előtt, ha még mindig hallom a lelkiismeretemet emésztő lángok ropogását. Mindenkinek megvan a saját keresztje, nem akarom másét is hordani. Saját ütememben akarok menetelni, nem pedig mások igénye szerint alakítani sorsomat. Nyitott szemmel járva a világban volt lehetőségem pár alapelvet betonba önteni magamnak, amihez szeretném majd életemet igazítani. És nem az alapelveimet az életem után változtatgatni. Véleményem szerint ez az egyetlen lehetőség, hogy az eltörpülő változókat leszámítva az ember a saját életét élje meg, ne pedig a sors viharában való hányattatásról, esetleg a túlkomplikálásról szóljon e földi léte.

Szabadnapos tevékenység

  Eddigi egyik legnagyobb hülyeséggel találkoztam ma, mikor az éhség köpenyét viselő szakács énem legyőzte a lusta énemet, és nekiláttam kaját készíteni. Milánói spagettit ebédelhettem munkám révén. De nem volt könnyű jóllakni.

  Ez pedig azért, mert mikor az üzletben voltam megvásárolni a hozzávalókat, megakadt a szemem egy hatalmas nagy „Eredeti olasz tészta” feliraton. Kíváncsi voltam, milyen spagettit esznek az olaszok (és mert a legolcsóbb volt a soron), bepakoltam a kosaramba egy zacskóval.

  Minden rendben ment, a szószom is jól sikerült, de mikor a kaja kipróbálásának szakaszához értem, észrevettem, hogy nehezen tudom enni az öntetes spagettit. Szerintem a spagettit csak azért találták fel, hogy szórakozni lehessen a szálak beszívásával, miközben az ide-oda csapkod, és összefröcsköli az ember szemüvegét is, ha van nekije. De attól még érdekes. Viszont nem ezzel a spagetti fajtával. Szívtam én ezt, majd befordult a számba az arcom, mégsem akart működni a csel. Rá is jöttem az okára hamar. A spagetti szálban végig van egy lyuk. Hogy annak mi az értelme, fogalmam sincs.

  Végül csak jóllaktam, mert bár több időbe telt is, de behajtogattam a számba a makaróni meg a szívószál keresztezését.

Megint csak beszámoló

Új programot állítottam fel magamnak, melynek következtében mintha megnyúltak volna a napok. Hogy ez mennyire jó, még nem tudom, mert ha hosszabb a nap, több feladat fér bele, jobban elfáradok, stb… Szóval stressz. Ezt avval értem el, hogy éjfélkor feltétlenül ágyba tessékelem magam, reggel meg a minden hétköznap ismétlődő fél nyolcas ébresztő után még ha egy fél órát lustálkodok is, 8ra már kint is vagyok az ágyból. De ezt az időhúzást nem szeretném szokássá gyakorolni.

Muszáj volt behozni ezt a változást, mert ahogy a nagyok mondták,  az idő mennyisége fordítottan fog arányulni a feladatok számához. Úgyhogy a közeljövőbeli programtervemben helyet kell kerítsek a majd 200 (két hét alatt hogy tudtam így lemaradni??) oldalas lemaradás bepótolására szerződésjogból, szakmai gyakorlatról a házidolgozat elkészítésére, többet most nem sorolok fel, mert elég, ha a tudatom korbácsol, nem hiányolom majd a lelkiismeretem kínzását is, ha mégsem sikerülne minden kitűzött célt teljesítenem.

Csak említés szintjén megemlékeznék október másodikáról, amikor ugyanis egy Nagyvarsányi konfin vettem részt. Szatmárról három autóval mentünk az egy napos rendezvényre, ami jól megszervezettsége révén pozitív emlékként maradt meg bennem. Nem mellesleg újból a lelkipásztor autóját kellett vezetnem. Ezért még az utazás is érdekes volt számomra.

8-án reggel pedig Szamosújvárra vonatozott egy vidám jogászcsapat, látogatóba az ország egyik legszigorúbb börtönébe. Tekintélyt parancsoló szigorúsággal a rabok felé, barátságos mosollyal csapatunk felé mutatta be a fegyházat az aligazgató. Európai szint meg kényelmet biztosító jogok ide vagy oda, frissebb az a levegő, amit én ha problémák között is, de szabadon szívok, mint a raboké. Fénykép készítésére nem volt lehetőség, pedig szépen elterveztem, hogy mindent megörökítek. Számos filteren, valamint vasajtón át kellett mennünk, de minden elektromos kütyüt már a legelső ellenőrző pontnál leadtunk. Stratégiailag egy személy elférésére tervezett folyósón lépdelve, hangosan csattanó vasajtón át, élesen csipogó mágneskapun túlsuhanva, lányok után fütyülő rabok előtt, művészeti szobán keresztül, a mosolygós eladónénitől halálfélelme felől érdeklődve, maszkos emberek mellett, tömérdek őr között jártok körbe mindazokat a helyeket, ahova látogatókat bevihettek. Utolsó állomásunk a már múzeumként szolgáló kivégzőterem, ahol a kommunizmus idején hivatalosan senkit, nem hivatalosan pedig rengeteg embert fosztottak meg az életétől.

Más pénteki program Rózsa Sándor sírjához zarándoklás, örmény templom meglátogatása, valamint közös pizzázás volt. A pizzázás alatt ért egy kisebb meglepetés, amikor szokás szerint ásványvizet rendeltem, a pincérnő meg elém rakott egy 1 literes üveget. Olyan furcsának találtam, hogy gyorsan le is fényképeztem. Említésre méltó még az az 1600-as években festett Rubens kép, amely a 300 év nyomasztó szagának és a tömjén kellemes illatának keverékével betöltött örmény templom falai között van elhelyezve. Kép lentebb.

Péntek estétől pedig vasárnap délutánig unokatestvéremnél vendégeskedtem, ahonnan Kolozsvárra visszatérve új hetet kezdhettem a rá következő hétfői napon.

Nagyapám

Ma este hazavittem Sarmaságra nagyapámat, mert tegnap felutaztattuk hozzánk, hogy megjelenjen az állammal szembeni pere tárgyalásán. Úgyhogy kisofőrködhettem magam újfent. Másodjára ez azért volt izgalmas, mert az éjszakai 4 órás alvás, reggel 7 előtti ébredés, és egész napos járkálás után már majdnem az álmaim útján vezettem az autót egyenesen bele a sáncba. Ennek ellenére, alig élősúlyban ugyan, de itt ülök a gép előtt, hogy egy érdekes párbeszédemet vele megörökítsek.

Én: - „Tata, ha tehetné, nem költözne fel városra?”

KissTata: - „Tessék?”

Én (jó hangosan): - „Nem szeretne Szatmáron lakni? Nem kellene fát vágni, nem kellene gázpalackot vásárolni, nem kellene korán kelni, kiengedni a tyúkokat, és télen sem kellene teljes hadfelszerelésbe öltözni, ha éjszaka ki akar menni pisilni.”

KissTata: - „Van már nekünk is benti WC-nk. De akárhányszor Zilahon, vagy Szatmáron járok, látok egy-egy padon üldögélni két-három öreget. Csak ülnek és beszélgetnek. Én azt nem tudnám elviselni. Milyen unalmas lehet nekik az életük?! Nézz meg minket. Még ha zimankós tél is van, és nem mozdulhatunk ki a házból, akkor sem unatkozok, mert nagyon szeretek olvasni, így lefoglalom magam. Amikor meg jó idő van, nem ülünk mi a házban… Olyanunk van nekünk, ami nektek, akik betonban laktok, sosem lesz. Kimegyek a kertbe, nézem a veteményest. Szinte ujjongok, mikor látom, hogy versenyeznek a kikelt szárak, egyik gyorsabban nő, mint a másik. Egyik nap megfigyelem, melyik a legnagyobb. Másnap már nem találom meg, mert a többi mind utolérte. Nézni, tavasszal hogy zöldül ki minden, vagy a gyönyörű szép színes őszi látványt csodálni, hallani, hogy körbezümmögi a méhecske a szőlőszemeket, az kivirágzott almafa alatt sétálni, beleharapni abba a gyümölcsbe, amit te neveltél fel, egy olyan érzés, amit nem cserélnék le semmire. Volt, hogy csak elindultam a dombra sétálni, lassan. A macska jött utánam, mindig a lábamhoz dörgölőzve. Azt a friss illatot, amikor elmész a frissen felvágott tüzelőfa mellett, ti sosem fogjátok érezni. Igaz, hogy ezekért mind meg kell dolgozni. De amennyi jót kap az ember jutalmul, el is felejti, hogy nehéz munkával szerezte meg azokat. Na, ezt egy város nekem nem tudná biztosítani. Itt születtem. És nem fogok elköltözni innen. Nagyon meg vagyok elégedve a sorsommal.”

_______________________________________________________________

Életemben nem hallottam még egy ilyen öreg embert így beszélni.

Nagyapám 88 éves, 7 esztendőt volt fogságban, már nagyon nehezen hall. Ritkán panaszkodik, pedig a korral járó fájdalmak már őt is kínozzák. Érzékszervei tompulnak, homályosodnak, mozgása lassul, egyre több feladat elvégzésében segítségre van szüksége, de kristálytiszta emlékeivel kitartása csodálatára indít minket, mikor egy-egy történetet elmond a fogsága idejéből. Lehet, hogy a szemüvegét már nem tudja, hova tette le három perccel ezelőtt, de a 60 évvel ezelőtti események legapróbb részleteit is könnyedén felidézi. "Mintha tegnap történt volna…”

Egy szerető ember, akit szerető gyermekei-unokái vesznek körül.