Ez a hét egyre csak jobb lesz. Igaz, csupán csak azért, mert a lehető legrosszabb volt az eleje. De ettől függetlenül megint érzem a kolozsvári élet lüktetését. És megerősödött bennem az a gyanú, hogy bizony el fogok terebélyesedni, ha a jelenlegi életvitelemet folytatom továbbra is. Történt ugyanis, hogy tegnap este szándékosan elfelejtkeztünk az otthonról hozott kajával telepakolt hűtőnkről, és nekiláttunk pizzát készíteni Dorival, miután ipari mennyiségű hozzávalóval megpakolt szatyorkám terhe alatt roskadozva átbattyogtam a leányokhoz. Nem mindennapi élmény volt ez a sütkérezés, amikor Dori a frissen festett körmét sajnálva, nem volt hajlandó hozzáérni a masszához, nekem meg izomlázam lett a lavórban való dagasztástól. Viszont megtanultam, hogy ezentúl az olajat mindig szem elé készítem, hogy még véletlenül se felejtsem ki a masszából… „Ha már eszünk, együnk sokat” alapon a pizza előtt még bevágtunk két adag szalmakrumplit. Ez azonban cseppet sem csorbított azon vágyunkon, hogy nekirontsunk az azon estén elkészített összesen négy tepsi pizzának. Mondhatom, meggyilkoltuk az összeset. Vagyis fél tepsi híján, amit ma reggel a szüleim ettek meg, miközben sűrűn hullatták a dicséretesőt tegnapi munkánk eredményére.
Még mindig belesajdul a gyomromba, ha visszagondolok, mennyi kaját tömtem magamba a minap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése