Már hiányzott, hogy megint beteg legyek. És ezt az érzést nagyon szeretném ismét átélni, mivel újfent levert a lábamról valamilyen nyavalya. Ez az én virtusom, hogy ha menni kell valahova, vagy ünnepet ülünk, netán valamilyen programot szervezett valaki, gyorsan lebetegedjek. Mi jobb annál, mint a vakációt ágyban tölteni fájó torokkal, hígtakonytól szortyogva, kipirosodott orral, a húsvéti finomságoknak csak emlékezetből élvezni az aromáját, ha már a nyelvem ízlelő funkciója jelenleg nem érhető el? Amennyiben a nyelvem szőrös lett volna, ma biztos simára perzselte volna a sok forró tea, amit ittam. De van ennek az állapotnak pozitív oldala is. Miután megittam a teát, utána jutott eszembe, hogy elfelejtettem megédesíteni. Gond egy szál se, hisz úgysem tűnt volna fel, ha egy findzsa só borult volna a teásbögrémbe.
Számtalanszor megkérdezték ma tőlem, hogy megyek-e locsolkodni. Természetesen nem került ki ez a szokás az „engem nem érint” kategóriából, ahova már jó pár éve tettem, de legalább most van egy elfogadható kifogásom, miért nem veszem a nyakamba a várost, hogy hölgyismerőseimet megvédjem a kiszáradástól. Bár kinézve az ablakon, úgy látom, hogy az ég nemsokára biztosít mindenki számára egy kiadós locsolást…
Szinte éreztem, hogy visszatér belém az élet ma délelőtt, mikor egymás után kaptam az smseket a barátaimtól, akik hiányoltak a gyüliből. Megnyugtató tudni, hogy még nem felejtkeztek el rólam teljesen, és feltűnik például Zsoltinak, Tominak, ha eltűnök a láthatárról valamilyen oknál fogva. Tapasztaltam gyógyító erejét az üzeneteknek, mert délután már tervezek menni a gyülibe, meg utána máshova is :D Hogy az üzeneteknek volt ilyen hatása, vagy netán a targoncányi gyógyszernek, amit beszedtem? Még gondolkodom rajta…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése