Mai menüm

Evvel a szeletke majonézes-gombás kenyérkével én ma kegyetlenül jóllaktam.

Tegnapom

Jó világ, mi ez a lárma? Kihasítja a dobhártyámat… De vajon miért rezeg az ágyam? De hol is vagyok én most? Ó, igen. Megvan, miért nem tudom elhelyezni magam a tér-idő kontinuumban. Könyörtelen merénylőként támadta meg nyugodt alvásomat az ébresztőórám zaja. Felfedeztem, hogy ha az ágyam keretére teszem a mobilom, akkor nem is annyira a hangjelzés az, ami szavatolja az ébredést, hanem a rezgő-opció miatt az álmom utolsó képében általában egy bekapcsolt légkalapácson látom magam. Utána rögtön belecsattanok a valóságba.

Pedig tegnap lefeküdtem már éjfélkor. Miért nem tudok úgy kipattanni az ágyból, ahogy elterveztem lefekvés előtt? Nincs szufla bennem. Vajon mert reggel 6 óra van? Nekilátok komolyabban foglalkozni a felkelés gondolatával. Nem sikerül eldönteni, hogy a hűvöstől-zimankósig terjedő skálán hova soroljam be azt a hőmérsékletet, amibe ki kell másszak a meleg paplanom alól.

Mély levegő… felülés… felállás.

Ó, megy ez.

Fú, hogy megéheztem. Gyorsan kellene reggelizni valamit. Hehe, jó dolgom van, mert kaptam otthonról majonézes gombát. Milyen jó is lesz azt most megcsócsálni. Nyitom a hűtőt. Amúgy is ki vagyok hűlve, így a rám áradó hidegtől majd leesik a kezem. Kaját kikap, rohan vele konyhába. Kenyeret elő, vastag rétegben rátessékeljük a gombát. Harap, utána hevesen sziszeg. Irtó hideg. De nem fog ki rajtam egy hideg ennivaló… Megyek én zuhanyozni egyet, a forró víz majd felmelegít. Addig ehető hőmérsékletre melegszik fel a kenyérre kent gomba.

Az egész világmindenség velem együtt lüktet: ahogy sietek a konyhától a szekrényig, onnan az előszobába, majd vissza (mert a kendőm a balkonon szárad), az ágy alatti kis szöszcsomó, meg a karnisról (karnis?? eddig én garnisnak tudtam... jó dolog az a helyesírás-ellenőrző a Wordban) lógó pókháló meg-meglibben. Nem hiába, az univerzum is érzi, milyen energia tombol bennem, ahogy az indulásra készülök. De az is lehet, hogy csak a huzat járul hozzá ennek a jelenésnek a megnyilvánulásához. Na, majd kiporszívózok vizsgák után. De azok a szöszök honnan kerültek az ágy alá? Hétfőn takarítottam, nagy forgalom meg nem volt a lakásban… Ez egy rejtély. A pókháló már kevésbé. Az már ott van, mióta ideköltöztünk. De olyan érdekes, ahogy napról-napra vastagodik… Nincs szívem leszedni.

Fürdőben semmi meglepetés nem ér. Megint cigiszag fogad: az egész szomszédsággal egybekötött szellőzőrendszer áldása. Mégis kinek jelent élvezetet reggel 6 óra 10 perckor cigarettázni? Kádba be, majd gyorsan ki, mikor a meleg csapból jégkása zuhogott rám. Bárki is cigizett ma reggel, nem zuhanyozott is le, mert úgy látszik, a hőközponttól a meleg víznek egyenesen hozzám vezet az útja. És bizony csak most indult el onnan. Folyik a víz… Várok… Megtervezem a szomáliai gyermekkórházat, aminek építésénél önkénteskedni fogok. Álmodozásomból valami kattogás ébreszt fel. Hű, ez a víz nem is folyik, egyenesen kopog, ahogy kádat ér. Átismétlem a büntetőjog anyagot egész a bűnrészességig. Szinte vág, ahogy bőrömet éri a víz. Szegény ujjam… De rohan az idő, nincs mit tennem, ma reggel hős leszek. Beállok a kádba, és feláldozom magam a hideg víznek. Uff, az éjszaka vajon elköltöztették a kazánházat a sarkkörre? Vagy valahova jó messzire? Jé, a lábamat vajon megfogta a takaró, vagy miért olyan kék ma reggel? Ó, valami szúrja a szemem. Nicsak, milyen szép is a világ zúzmarás szemen keresztül nézve… Senki, de senki nem zuhanyzott még ma reggel az egész lakónegyedemben? Életem egyik legrövidebb zuhanyzása után megyek is a konyhába, hogy elpakoljam az ennivalót. Miután kicsit megmelegedtem a hűtőben, vissza a fürdőbe, fogat mosni. Legalább kétszer kell(ene) majonézes gomba után, hogy ne maradjon úgy félkaréjnyi kenyérre való gomba a fogaim közt. Hanyagul megtörlöm a még jégvirágos tükröt. Csap megnyit. És… valami nincs rendben… mi ez a furcsa érzés? Jééé, ideért a meleg víz. Milyen aranyos tőle.

Testi fenyítést helyezek kilátásba, ha valaki előttem az „Aki korán kel, aranyat lel” szólást meg meri lebegtetni.

Utolsó nyakkendő igazítás a tükörben, azt az árva kis maradékot, amivel nem bírt el a fogkefe, kipiszkálom a fogam közül és már viharzok is kifelé a házból. A lépcsőkön csak úgy úsztam lefelé, mert felkészültnek éreztem magam a szóbelire. Kiérek a tömbházból, és a hajnali napsütés pofoncsapás értékű felfedezést tárt elém. Bizony összecseréltem az öltönyeimet. Nem nagy árnyalatkülönbség van a nadrág és a zakó között, de arra pont elég, hogy mindenki rájöjjön, véletlenül cseréltem össze, nem direkt indultam el otthonról ilyen párosításban. Nem érdekel, ma elélek vele.

Időben odaértem. Fél nyolckor. Másfél órával a kezdés előtt. Pont, ahogy terveztem. És csak harmadik lettem a listán.

Miért mindez a stressz? Miért vállaltam, hogy a tripláját üljem a kényelmes időnek az öltönyömben? Mert ma két vizsgán vagyok túl. Egy sikeres büntetőjog szóbelin (aminek legjobban örülök), meg egy írásbelin, aminek az eredményét majd csak nemsokára tudom meg.

Ez pedig azt jelenti, hogy VÉGE A PÓTSZESSZIÓÓÓÓÓÓMNAK!!!!

Mostanság

Másfél hete ettem kenyeret utoljára. Nem azért, mert nem jutott rá pénz, hanem mert kiment a fejemből, hogy a krumpli, WC papír és mosogatószer mellé azt is betegyem a kosaramba, mikor a pótszesszió elején megtartottam a nagybevásárlást. És nem is hiányzott. Eddig. Mára minden elfogyott (értsd: pénz + kaja), a kamarában hűtőszekrény-parti szelek süvítenek, felkavarva a polcokat elfoglaló egyetlen dolgot, a port, úgyhogy ma rászántam magam, és vásároltam egy rozskenyeret, és 3 lejnyi nyáriszalámit. Reggelire.

Azonban mostanában, mikor a vállamat nyomó problémáktól csak a szívemet terhelő bajok nagyobbak, nincs sok időm a gyomrom jóltartásával foglalkozni. Szerencsére nincs is valami nagy étvágyam. Hejj, de nyomasztó az az időszaka az évnek, amit a diáknaptárakban „pótszesszió”-ként jegyeznek…

Az élet körforgás-szerűségére figyeltem fel legjobban életem ezen árnyas szakaszán. Amikor már kezdtem nagyon megunni a létezést, úgy, hogy a hangulatomba orrot lehetett volna fújni, megkaptam egyik vizsgaeredményem, hogy sikerült. Ez új lendületet adott, hogy egy idő után aztán újból hányjak a sok jogi mambó-dzsámbótól, erre fel ma sikerült a büntetőjog rácstesztem. Ilyen lökettel hogy ne ülnék le szívesen a pénteki napra készülni? Amelyik nap nem mellesleg ebben a hektikus fejezetében az ősznek is sosem tapasztalt izgalmakkal teli lesz, hisz két vizsgán kell majd teljesítsek legalább a magyarországi értékelő rendszer legjobb jegyének megfelelően, hogy a bajokat elkerüljük.

Következő mozzanat, amikor már nagyon vágyom ki a házból, és mikor ma végre kijutottam, alig vártam, hogy hazajussak, és végre leülhessek. Bő két órás gyaloglás után már azt kívántam, bárcsak a fenekem zsibbadna az üléstől, mint a lábam lüktetne a járkálástól.

Egyedül vagyok a lakásban, ezért előfordult, hogy felkeltem, mielőtt még felébredtem volna. Elszundítottam a könyv mellett, nem volt ki felébresszen. Csendesen, békésen, egészen addig, míg élvezni nem kezdtem az alvást. Utána rögtön nekilátott a szomszéd a fúrásnak. Nem hiszem, hogy van még olyan felülete a lakásának belterén, amit ne fúrt volna ki. Amióta tart a pótszesszió, állandóan kalapál, fúr, csiszol valamit. Lehet, csak nem tetszik neki, és minden nap újból kezdi, hisz más ember ennyi idő alatt egy egész lakónegyedet felújított volna…

Így fél tíz körül már vágyakozva kacsintok az ágyam felé, hisz azon kívül, hogy embertelenül álmos vagyok, holnap korán is kelek, mert az otthon felejtett ellenőrzőmet küldik Szatmárról a reggel 6os járattal, hogy majd pénteken legyen, mit a tanár elé tegyek, mikor kéri, hogy beírhassa az átmenő jegyemet (reményeim szerint).

Egy pillanat

Fáradt vagyok és védekező. Gyenge, mert amire figyelek, attól szenvedek vereséget. Ezért nehéz. Ha váratlanul érne, legalább lenne kifogásom. Mégis, elmondani az igazságot fájdalmas folyamat, de szárnyakat növeszt. Mintha csak elveszve bolyonganék egy álomban, miközben minden, ami én vagyok, széthull. Lassan, hasogatón.

Áthágtam határokat céljaim elérése érdekében, de kétségbeesve tapasztalom, hogy megrövidültek a kezeim. Minden, amit akarok fentebb kúszott, de csak épp annyira, hogy lássam ugyan, kecsegtessen, de el ne érjem. Az időbe erőltetett élet az emberek lassító/gyorsító óhajaikkal szemben közömbösen, rémisztően telik, miközben kérdőn állok a pislákoló gyertyalánggal szemben, ami néha megvilágítja a legzavarosabb fikciónál is sokszor furcsább valóságot.

A boldogság dögkeselyűi vészjóslón keringenek a csak villanásnyi ideig megpillantott fantáziám egén. És megkapják, amit akarnak. Elviszik, amiért jöttek. Egy nyitott ajtó kulcsát szorongatva a "mikor szabadulok már?" kérdést mormolom szüntelenül, mert bezárva állok gondolataim cellájában, amik fejemben szépek, kerekek, de mikor betűbe önteném őket, kiszáradt kóróként recsegnek szemem előtt.

Milyen érzés egy egész napból csak az éjszaka lenni, sosem látni a fényt? És hallani az üvöltő csend kérdőre vonását minden igazságtalanságaimért.

Mit lát az, aki a kéreg alá lát?

Kezemben tartom a szívem. Izgulok: vajon dobban-e még?

60 km, 50 perc

Ennyit voltam hajlandó szombaton rááldozni az útra, amely Nyírbátorba vezetett. Ott is a saját kategóriájában közepesnek nevezhető Sárkányfürdőbe. Persze alig nagyképűség részemről egy magyarországi fürdőt minősíteni, aki amúgy a saját országában levő strandokon nem az élményelemek által biztosított izgalmakhoz, hanem a „Vajon összeszedek valamilyen bőrbajt?”-rettegéshez szokott. Ez is olyan kategória, mint pl. ha véleményezek egy húslevest. Nem tudok húslevest főzni, de attól még megmondom, hogy jó-e, vagy rossz, miután megkóstoltam.

A határ túloldalán mintha a levegő is másabb lenne, és szépen elrendezett porták előtt suhanhat el az átutazó. Már csak ebből a látványból arra merek következtetni, hogy a legokosabb román egy kicsivel butább az átlag magyar parasztembernél.

A strand nyugodt, csendes hangulatával merően ellentétben áll a genetikailag is kamionsofőrnek tervezett nép viselkedése, amikor hangoskodásukkal, karjukra akasztott hatalmas szatyrokkal, gyönyörű, lavórnyi fonott fülékükkel rögtön tudomására juttatják a közvéleménynek, hogy ők a méltán kiérdemelt „Európa segglyuka” titulussal büszkélkedhető országból származnak.

Nincs mit tenni, az ember kell vállalja ezt az árat, hacsak nem valami bivalyfürdetőhöz hasonlítható román strandra vágyik, ahol a medence érdes alja által kb. 3 perc alatt kialakított lábsebeket majd az elkövetkező 2 hétig kenegetheti, vagy ahol a számomra idegtépő manele (úgynevezett) zenével erőszakolják meg a hallószervünket, és ahol a leghűségesebb, állandóan visszatérő törzsvendég Szemét, és kedves hitvese, Kosz.

Igen, már megint átcsúsztak honfitársaim az „elviselt” kategóriából az „irritáló”-ba. Pedig kétség nem fér hozzá, hogy az ígéretek földjén lakunk. Az autópálya is be lett ígérve. Igaz, hogy a felmérések szerint, ha ilyen eszeveszett tempóban fog folyni a munka továbbra is, akkor 70 év múlva már lesz 1000 km. autópályánk. De meg lett ígérve. És ez a buta románnak már elég.

Sosem foglalkoztatott a nemzetiségtudat, de azt nem lehet letagadni, hogy a magyar felette áll a románnak. Ezért nem is fog többé zavarni, ha még egyszer „hontalannak” csúfolják népemet. Hogy is találjunk hazára egy koszos, tolvaj, csóró, az egész világ által lenézett nép között? Sértés lenne irányomban, ha azt mondanák rólam, hogy otthonra találtam köztük…

És visszatérve a témához, az általam már többször meglátogatott strandra még vissza fogok térni, mert elnyerte tetszésemet. A csúszdát már meguntam, úgyhogy legközelebb lehet, hogy 400 forinttal olcsóbban úszok meg egy újabb 60 kilométert és 50 percet- menet-jövet 120 km-t és majdnem két órát jelentő utat.

Tábor 2010

Megvallom, hogy bajban vagyok. Nem biztos, hogy tudok úgy bánni a szavakkal, hogy az amúgy is jól sikerült táborozásról, melynek emlékén még egy egész hétnyi idő is szépített, éles és tiszta képet fessek a jövő vásznára.

A táborozás utáni semmittevéssel eltöltött hét abban segít, hogy a közelgő vizsgaidő még jobban motiváljon a könyv mellé leülésben.

Idei táborozásunk egy nagyon meleg hétfői napon kezdődött a Vásárosnamény melletti Evelyn villába utazásunkkal. Az út hosszúsága tökéletesen megegyezett a csapatunk összemelegedéséhez szükséges idővel, hisz a kezdeti, zavarban lévő személyek párbeszédét lassan fellazult szórakozásra valló beszélgetés váltotta fel. Velem Evelin, Dori, Imola és Arthur utazott.

Megérkezésünk után semmilyen meglepetés nem ért, mert már ismertem a terepet egy nem sokkal azelőtti odalátogatásomról. Amire azonban nem számítottam, az a szélsőségesen meleg időjárás elviselhetetlensége volt, amellyel mindannyiszor küszködtünk, amikor épp nem szorított barakkunkba a kiabálásunkat is túlharsogó robajjal zuhogó eső, ami ennek ellenére a levegőt nem hűtötte le felettébb. Szerencsére vagy csak kétszer esett, amúgy természetes forrásból pótolhattuk D-vitaminhiányunkat egész héten.

Említésre méltó viszont még a fiúk szobája. Egy diszkó teremben aludtunk kb. 17-en. Azonban saját elvárásaimat is jóval felülmúltuk, hisz nem voltak… khm… olfaktív kategóriába sorolható problémáink.

A lelki vonulatáról a tábornak csak annyit, hogy felnőttek lévén szoktunk mi lelkizni azokkal, akiket arra alkalmasnak látunk, és akkor, amikor olyan hangulatunk van, nem kell nekünk programot csinálni, mert ha valamit kötelezőnek kiáltunk ki, attól még nem válik működővé is.

Egyik napunk fénypontja, amikor szokásosan külön csámborogtunk, egy temető meglátogatása volt. Olyan kis otthonosnak tűnő örök nyughelyet láttunk meg az út mentén, mikor épp valahonnan valahova kocsikáztunk, hát be is tértünk körülnézni. Miután egy sarkát átbogarásztuk, meg mikor már gyülekezett a nép egy temetésre, gyorsan el is iszkoltunk onnan, a temető hangulatát viszont magunkkal vittük, ami kitűnő hátszelet biztosított egy szívatás-hadjáratnak egy hiszékenyebb felebarátunk kárára.

Einstein azt mondta, hogy a világegyetem és az emberi hülyeség határtalan, bár az előbbiben nem biztos. Na, e híres tudós ezen elméletét támasztottuk alá, amikor pár egyszerre nagyon kipihent és nagyon lefáradt agyú egyénből, összebeszélés nélkül, szünet nélkül folyt a magas koncentrációjú ostobaság, evvel a hitetlenség bugyrából a kétségbeesésébe, majd a megrökönyödés mocsarába dobtuk a szubjektív okok miatt meg nem említett személyt. Két nagy hülyeség között még el is gondolkodtam, hogy vajon nem-e lőnek fejbe egyes országokban ilyesmiért embereket? Nagy léptekben kb. erről szólt a beszélgetés: leszakadt bébi fejek, a tábor alatt rejlő temető, amelyet a telítettség miatt ledózeroltak, majd elköltöztettek a város határába, a dupla padok mellé gyermek volt temetve, mert hozzá két szülő jött, így több hely kellett a pihenésre, és ahol csak szimpla szék van, a mellé az egyik házastárs van temetve, hozzá úgyis csak egy tata, vagy egy mama jön, neki kevesebb hely is elég. A rózsabokrok alatt az amerikai rokonok által nem látogatott halottak pihennek, valamint a hullaszagot a speciálisan szag-elnyomásra gyártott sós kőtörmelék nyomja el, a fiúháló melletti sarokból a kutya egyszer kiásott valami csontokat, és ahol nekünk főztek, ott volt a ravatalozó.

Biztos, hogy nem soroltam fel minden pontját ennek beszélgetésnek, de szerintem ízelítőnek ennyi is elég, hogy tudjuk, mit hitt el és miből vonta le az újból meg nem említett személy azt a következtetést, hogy egyik éjszaka igenis szellemjárás miatt esett rám Arthur, engem evvel Zsolti ágyára borítva…

Voltunk még moziban is, amit szülinapom miatt ingyen megúsztam. (Zsolti fizette :D)

Jó volt a tábor. Jó érzés volt megélni azt a szabadságot, amit a zsebemet szúró autókulcs biztosított. Ennek ellenére egyre nehezebben sikerül bepréselnem magam a „fiatal” zászló alatt futó hajóba. Úgy érzem, kezdek kiöregedni abból a társaságból. Mikor sorra hullnak a házasság hálójába mellőlem az emberek, nem tehetem, hogy ne gondolkozzak el saját sorsomon. Mi van velem? De ami fontosabb, mi lesz velem?

Szülinapom

Van, aki szebb, van, aki jobb, de még egy olyan személy, mint én, nincs ezen a Földön. És ez jó érzés.

Szülinapomat ünnepeltem egész hétvégén. Az adminisztrációs hiba miatti csúszás következtében (31.-én születtem, de 30. van beírva mindenhova) pénteken elkezdtem már, majd szombaton folytattam és végül vasárnapi családi ebéddel zártam a szülihétvégémet.

Egyik legszebb ajándékom az volt, hogy pénteken befejeztem a munkát. Erre a nyárra végleg. Visszatekintve nagyon jó volt. Mikor még benne voltam, már kevésbé...

Sok minden volt az elmúlt hétvégén, csak időm nem, hogy írjak, ezért most csak e neves nap megemlítésére szorítkozom.

Holnap megyek táborba, ahol majd készítem a következő bejegyzésem piszkozatát.