Fáradt vagyok és védekező. Gyenge, mert amire figyelek, attól szenvedek vereséget. Ezért nehéz. Ha váratlanul érne, legalább lenne kifogásom. Mégis, elmondani az igazságot fájdalmas folyamat, de szárnyakat növeszt. Mintha csak elveszve bolyonganék egy álomban, miközben minden, ami én vagyok, széthull. Lassan, hasogatón.
Áthágtam határokat céljaim elérése érdekében, de kétségbeesve tapasztalom, hogy megrövidültek a kezeim. Minden, amit akarok fentebb kúszott, de csak épp annyira, hogy lássam ugyan, kecsegtessen, de el ne érjem. Az időbe erőltetett élet az emberek lassító/gyorsító óhajaikkal szemben közömbösen, rémisztően telik, miközben kérdőn állok a pislákoló gyertyalánggal szemben, ami néha megvilágítja a legzavarosabb fikciónál is sokszor furcsább valóságot.
A boldogság dögkeselyűi vészjóslón keringenek a csak villanásnyi ideig megpillantott fantáziám egén. És megkapják, amit akarnak. Elviszik, amiért jöttek. Egy nyitott ajtó kulcsát szorongatva a "mikor szabadulok már?" kérdést mormolom szüntelenül, mert bezárva állok gondolataim cellájában, amik fejemben szépek, kerekek, de mikor betűbe önteném őket, kiszáradt kóróként recsegnek szemem előtt.
Milyen érzés egy egész napból csak az éjszaka lenni, sosem látni a fényt? És hallani az üvöltő csend kérdőre vonását minden igazságtalanságaimért.
Mit lát az, aki a kéreg alá lát?
Kezemben tartom a szívem. Izgulok: vajon dobban-e még?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése