Tábor 2010

Megvallom, hogy bajban vagyok. Nem biztos, hogy tudok úgy bánni a szavakkal, hogy az amúgy is jól sikerült táborozásról, melynek emlékén még egy egész hétnyi idő is szépített, éles és tiszta képet fessek a jövő vásznára.

A táborozás utáni semmittevéssel eltöltött hét abban segít, hogy a közelgő vizsgaidő még jobban motiváljon a könyv mellé leülésben.

Idei táborozásunk egy nagyon meleg hétfői napon kezdődött a Vásárosnamény melletti Evelyn villába utazásunkkal. Az út hosszúsága tökéletesen megegyezett a csapatunk összemelegedéséhez szükséges idővel, hisz a kezdeti, zavarban lévő személyek párbeszédét lassan fellazult szórakozásra valló beszélgetés váltotta fel. Velem Evelin, Dori, Imola és Arthur utazott.

Megérkezésünk után semmilyen meglepetés nem ért, mert már ismertem a terepet egy nem sokkal azelőtti odalátogatásomról. Amire azonban nem számítottam, az a szélsőségesen meleg időjárás elviselhetetlensége volt, amellyel mindannyiszor küszködtünk, amikor épp nem szorított barakkunkba a kiabálásunkat is túlharsogó robajjal zuhogó eső, ami ennek ellenére a levegőt nem hűtötte le felettébb. Szerencsére vagy csak kétszer esett, amúgy természetes forrásból pótolhattuk D-vitaminhiányunkat egész héten.

Említésre méltó viszont még a fiúk szobája. Egy diszkó teremben aludtunk kb. 17-en. Azonban saját elvárásaimat is jóval felülmúltuk, hisz nem voltak… khm… olfaktív kategóriába sorolható problémáink.

A lelki vonulatáról a tábornak csak annyit, hogy felnőttek lévén szoktunk mi lelkizni azokkal, akiket arra alkalmasnak látunk, és akkor, amikor olyan hangulatunk van, nem kell nekünk programot csinálni, mert ha valamit kötelezőnek kiáltunk ki, attól még nem válik működővé is.

Egyik napunk fénypontja, amikor szokásosan külön csámborogtunk, egy temető meglátogatása volt. Olyan kis otthonosnak tűnő örök nyughelyet láttunk meg az út mentén, mikor épp valahonnan valahova kocsikáztunk, hát be is tértünk körülnézni. Miután egy sarkát átbogarásztuk, meg mikor már gyülekezett a nép egy temetésre, gyorsan el is iszkoltunk onnan, a temető hangulatát viszont magunkkal vittük, ami kitűnő hátszelet biztosított egy szívatás-hadjáratnak egy hiszékenyebb felebarátunk kárára.

Einstein azt mondta, hogy a világegyetem és az emberi hülyeség határtalan, bár az előbbiben nem biztos. Na, e híres tudós ezen elméletét támasztottuk alá, amikor pár egyszerre nagyon kipihent és nagyon lefáradt agyú egyénből, összebeszélés nélkül, szünet nélkül folyt a magas koncentrációjú ostobaság, evvel a hitetlenség bugyrából a kétségbeesésébe, majd a megrökönyödés mocsarába dobtuk a szubjektív okok miatt meg nem említett személyt. Két nagy hülyeség között még el is gondolkodtam, hogy vajon nem-e lőnek fejbe egyes országokban ilyesmiért embereket? Nagy léptekben kb. erről szólt a beszélgetés: leszakadt bébi fejek, a tábor alatt rejlő temető, amelyet a telítettség miatt ledózeroltak, majd elköltöztettek a város határába, a dupla padok mellé gyermek volt temetve, mert hozzá két szülő jött, így több hely kellett a pihenésre, és ahol csak szimpla szék van, a mellé az egyik házastárs van temetve, hozzá úgyis csak egy tata, vagy egy mama jön, neki kevesebb hely is elég. A rózsabokrok alatt az amerikai rokonok által nem látogatott halottak pihennek, valamint a hullaszagot a speciálisan szag-elnyomásra gyártott sós kőtörmelék nyomja el, a fiúháló melletti sarokból a kutya egyszer kiásott valami csontokat, és ahol nekünk főztek, ott volt a ravatalozó.

Biztos, hogy nem soroltam fel minden pontját ennek beszélgetésnek, de szerintem ízelítőnek ennyi is elég, hogy tudjuk, mit hitt el és miből vonta le az újból meg nem említett személy azt a következtetést, hogy egyik éjszaka igenis szellemjárás miatt esett rám Arthur, engem evvel Zsolti ágyára borítva…

Voltunk még moziban is, amit szülinapom miatt ingyen megúsztam. (Zsolti fizette :D)

Jó volt a tábor. Jó érzés volt megélni azt a szabadságot, amit a zsebemet szúró autókulcs biztosított. Ennek ellenére egyre nehezebben sikerül bepréselnem magam a „fiatal” zászló alatt futó hajóba. Úgy érzem, kezdek kiöregedni abból a társaságból. Mikor sorra hullnak a házasság hálójába mellőlem az emberek, nem tehetem, hogy ne gondolkozzak el saját sorsomon. Mi van velem? De ami fontosabb, mi lesz velem?