Másfél hete ettem kenyeret utoljára. Nem azért, mert nem jutott rá pénz, hanem mert kiment a fejemből, hogy a krumpli, WC papír és mosogatószer mellé azt is betegyem a kosaramba, mikor a pótszesszió elején megtartottam a nagybevásárlást. És nem is hiányzott. Eddig. Mára minden elfogyott (értsd: pénz + kaja), a kamarában hűtőszekrény-parti szelek süvítenek, felkavarva a polcokat elfoglaló egyetlen dolgot, a port, úgyhogy ma rászántam magam, és vásároltam egy rozskenyeret, és 3 lejnyi nyáriszalámit. Reggelire.
Azonban mostanában, mikor a vállamat nyomó problémáktól csak a szívemet terhelő bajok nagyobbak, nincs sok időm a gyomrom jóltartásával foglalkozni. Szerencsére nincs is valami nagy étvágyam. Hejj, de nyomasztó az az időszaka az évnek, amit a diáknaptárakban „pótszesszió”-ként jegyeznek…
Az élet körforgás-szerűségére figyeltem fel legjobban életem ezen árnyas szakaszán. Amikor már kezdtem nagyon megunni a létezést, úgy, hogy a hangulatomba orrot lehetett volna fújni, megkaptam egyik vizsgaeredményem, hogy sikerült. Ez új lendületet adott, hogy egy idő után aztán újból hányjak a sok jogi mambó-dzsámbótól, erre fel ma sikerült a büntetőjog rácstesztem. Ilyen lökettel hogy ne ülnék le szívesen a pénteki napra készülni? Amelyik nap nem mellesleg ebben a hektikus fejezetében az ősznek is sosem tapasztalt izgalmakkal teli lesz, hisz két vizsgán kell majd teljesítsek legalább a magyarországi értékelő rendszer legjobb jegyének megfelelően, hogy a bajokat elkerüljük.
Következő mozzanat, amikor már nagyon vágyom ki a házból, és mikor ma végre kijutottam, alig vártam, hogy hazajussak, és végre leülhessek. Bő két órás gyaloglás után már azt kívántam, bárcsak a fenekem zsibbadna az üléstől, mint a lábam lüktetne a járkálástól.
Egyedül vagyok a lakásban, ezért előfordult, hogy felkeltem, mielőtt még felébredtem volna. Elszundítottam a könyv mellett, nem volt ki felébresszen. Csendesen, békésen, egészen addig, míg élvezni nem kezdtem az alvást. Utána rögtön nekilátott a szomszéd a fúrásnak. Nem hiszem, hogy van még olyan felülete a lakásának belterén, amit ne fúrt volna ki. Amióta tart a pótszesszió, állandóan kalapál, fúr, csiszol valamit. Lehet, csak nem tetszik neki, és minden nap újból kezdi, hisz más ember ennyi idő alatt egy egész lakónegyedet felújított volna…
Így fél tíz körül már vágyakozva kacsintok az ágyam felé, hisz azon kívül, hogy embertelenül álmos vagyok, holnap korán is kelek, mert az otthon felejtett ellenőrzőmet küldik Szatmárról a reggel 6os járattal, hogy majd pénteken legyen, mit a tanár elé tegyek, mikor kéri, hogy beírhassa az átmenő jegyemet (reményeim szerint).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése