Utazás Albánia középpontja felé...

Péntek este már nagyon kíváncsi voltam, hogy mi is vár majd rám Albániában, ezért nehezen ment az elalvás. Úgy vagyok, hogy amikor a legjobban sietnék elaludni, akkor zavarja legmesszebbre az álmot gondolataimnak kavargása. Hogyne szorulna össze a gyomrom, amikor pontban éjfélkor bezuhanva az ágyba, kezembe veszem a telefont, hogy az ébresztőt beállítsam hajnali 3:15-re? Aztán meg a biztonság kedvéért még egy ébresztőt 3:20-ra…

Jóformán össze sem értek a szemhéjaim, mikor már jelzett is a telefonom, hogy ideje lenne becipelni a csomagokat az autóba, aztán meg elindulni.

Mindezt sikerült megoldani, és egy óra múlva már robogtunk is a balatonszemesi éjszakából a hajnal felé, ami, mint később kiderült, mintha csak menekült volna előlünk, mert elég sokára jelent meg az első fénysugár az ég alján. Addig sűrű sötétséget szelhettünk az autópályához megfelelő sebességgel.

A legelső sugarait a napnak meg is örökítettem:

 

 

Ezek a sugarak juttatták eszembe, hogy nekem lassan reggeliznem kellene. Nyúltam hát a hátsó ülésre a táskámért, amiben otthonról hozott finom csirkemell-rántotthús, kenősajt és egy üveg lekvár volt. És bizony csak volt… Balatonszemesen betettem a hűtőbe, és ott is felejtettem. Szerencsém a jószívű házigazdával volt, aki felpakolt minket minden jóval, ezért volt mit enni az úton.

A magyarországi út az ébren maradásért-harcolással telt. Ez azonban megváltozott, miest Horvátországba érkeztünk. Ami elűzte a fáradtságomat, az a káprázatos látvány volt, amely fogadott már az ország bejáratánál, annak ellenére, hogy a tengertől még távol voltunk. Hihetetlenül jó minőségű utak, mesterien kialakított autópályák. A horvátoknak nem volt akadály a hegyes vidék, hatalmas hegyeket fúrtak át az utakkal. Az alábbi videón az egyik, több mint 5 kilométeres alagútban utazunk épp.

 

A szokatlan tisztaság, csodálatos képi világ ellenére ki tudok osztani egy fekete pontot a horvátoknak. Az autópálya menti parkolókban hihetetlenül ritkán található WC. Benzinkút sincs sok, de ha már valaki elindul egy útra, úgyis feltankol. De hogy 100 km-eken át kelljen szorítania a szorítnivalót… nem könnyű feladat. Ezt a kényelmetlen apróságot leszámítva, nagyon jó a véleményem erről az országról. Eszményi üdülőhely, korrekt lakosokkal, rengeteg fantasztikus látnivalóval. Megállni sajnos nem sokszor tudtunk, ezért a legtöbb képet az autóból, menet közben készítettem, de biztos, hogy így is látszik, miért vagyok annyira elragadtatva ettől az országtól.

 A csodálatos dinári hegység vonulata:

Az autóból való fényképezés sokszor egész vicces képeket eredményezett. A hozzá értők biztos tudják miért hajlott meg minden a fényképeimen. Az amúgy tökéletesen függőleges táblák, korlátok majdnem fekvő állapotban jelennek meg.

És még több kép Horvátországról:

Magyarország, majd Horvátország után körülbelül 15 kilométernyi Bosznia Hercegovina következett, hogy aztán tovább folytassuk utunkat Horvátország elszakadt csücskében Dubrovnik felé. Ez után Montenegróba érkeztünk, ahol lehetőségünk nyílt kompozni egyet, így lerövidítve úgy időben, mint távolságban egy kicsivel az utunkat. A Kotor öböl újból egy lélegzetelállító látvány

 A kompozás után már nem tudtam fényképeket készíteni, mert az éjszaka hirtelen rázuhant a hegyekre, így a mobilom szeme is elhomályosodott, nem látta már tisztán a tájat. A fényképezőgépemmel bizony kegyetlenül befürödtem. Minőségi képeket készít ugyan, de az étvágyát nem bírom kielégíteni, megdöbbentően hamar lemerít minden elemet. Ezért a táskámban tartom, és a mobilom kameráját nyúzom, próbálom kihozni belőle a legtöbbet.

Montenegró után már Albánia következik a térképen, amit majd egy következő bejegyzésben mutatok be.

Balaton parti látnivalók

Ma a CEF vezetőinek egész napos programja a megbeszélés volt, ezért addig én a főnök háza körül tevékenykedtem. Postára vittem levelet, csúszásgátló csíkot ragasztottam a lépcsőre, stb. És sétáltam a településen. A hideg évszakban nyomasztó csendbe burkolózik a nyáron élettől nyüzsgő üdülőhely. Kevesen választják állandó lakhelyüknek az amúgy nagyon szép Balatonszemest. A kihalt utcákon sétálva az üres kirakatok üvegéről nagy ritkán kalapálás hangja csattant bele a néma elmélkedésem csendjébe: van, aki már most készíti üzletét a nyári rohamra.

A Balaton partot mosó vizének moraját csak pár horgász csendes beszélgetése zavarta meg néha, így jó volt eltölteni egy kis időt ott pihenéssel, hattyúetetéssel, fényképezéssel. Az alábbi képek mindenike a mobilommal készült. Ha jó a kép, akkor örülök. Ha nem, akkor a mobilomra fogom, amiért nem lett sikeres.

Első képen a szálláshelyünk:

Balatonszemesről jelentem

Reggel 10 órától 6 órán keresztül autóban zsibbadtam. Pedig ez a pár órácska inkább csak előételnek számít a 15 órás autózáshoz, ami szombat hajnalban vár ránk. Először a ferihegyi repülőtérre vitt utunk, hogy egy Svájcból érkező vezetőt fogadjunk és elvigyünk Balatonszemesre. A repülőtér után, talán a szakadatlanul zuhogó eső miatt, mintha rám tették volna, egy erős álmosság uralkodott el rajtam, minek következtében el is aludtam. Akárhányszor felébredtem, a fejem mindig más pozícióban találtam.

A szállás első osztályú. Nyáron vendéglátásból megélő családnál alszunk, így minden kényelmi szolgáltatás biztosítva van. Ízlésesen berendezett ház, finom kaja. Eddig szeretem.

Indulás előtt

Hatalmassá nőtt a csomagom, miután a számomra fontos dolgokat összepakoltam. Annak, hogy minden eshetőségre próbáltam felkészülni, egy nagy utazótáska, egy-két kézipoggyász meg egy hátizsák lett az eredménye. Fél napja pakolok, de még mindig akad olyasmi, amit be kellene gyömöszöljek valahova. Hátha szükségem lesz rá...

Ha szerveznének egy olyan versenyt, amin a feladat az lenne, hogy a résztvevők rövid idő alatt szedjék össze azt a kevés dolgot, ami számukra a legfontosabb, én hamar kiesnék.

Reggel még elviszem apumat vizsgázni, elcsomagolom az egész éjszakán át töltődő akksikat, meg a fogkefémet, és bele is vágok a hosszú útba.

Célom, hogy jól érezzem magam. Minden más mellékes.

És így vasárnap este...

A mobilom naptárát nézegetve próbálok visszaemlékezni, mi is történt velem az elmúlt egy hét híján egy hónap alatt. Egész jó kapcsolatban vagyok ezzel a kütyüvel, hisz nap mint nap hangjára ébredek, megmondja, mikor mit kell tennem és bármikor unatkozom, nyugodtan előkaphatom, hogy elüthessem az időt egy játékával.

Október 23.-ra lapozva a „Zsolti eljegyzése” program kerül elém. Életem első eljegyzésén igencsak jól éreztem magam, hisz a hangulatos díszítéshez jókedvű társaság és finom kaja társult. Az ünneplésen kívül még más feladattal is meg voltam bízva. Videóztam a fontosabb mozzanatokat, hogy barátomék be tudják majd mutatni az unokáiknak, hogy is nézett ki egy vagány eljegyzés 2010-ben.

Ez a hét is, amit a mai nappal zárok, eseménydús volt. Megkaptam életem első szabálytalan parkolásért járó büntetését. Bűnöm annyi volt csupán, hogy nem vásároltam parkolójegyet és úgy hagytam a törvényszék előtt az autót. 50 lej árán tudtam meg, hogy bár a kerekek lebilincselését törvénytelenségre hivatkozva felfüggesztették, a büntetéseket ennek ellenére ugyan olyan szorgalommal osztják ki a parkoló cédula vásárlásáról elfelejtkező sofőrökre.

Tegnap meg (nov. 6) egy magyarországi kirándulásba vágtunk bele egy autóbusznyi ismerős ismeretlennel. Legtöbbjét ugyanis legalább egyszer már láttam életemben, de ennek ellenére elég idegen volt a csapat. Bár a busz tele volt, közelinek hozzám csak azt a pár személyt tartottam, akivel még mindig tartom a kapcsolatot a liciből, néha összeülünk egyet forró csokizni, beszélgetni, vagy ingyen kirándulni (pl. tavaly Vásárosnaményba). Ez tényleg egy jó kis csapat, ezért örülök, hogy bár az iskolát befejeztem már pár éve, a barátságot azóta is ápoljuk.

Programunk a debreceni egyetem meglátogatásával kezdődött, aztán az érdeklődés hiánya miatt (részünkről) gyorsan rátértünk az ebédre, amit minden ízületet megpróbáló korcsolyázás, később meg pihentető élményfürdőzés követett. Állampolgárságomhoz híven jártam el, így több mint valószínű, hogy persona non grata-nak lettem kikiáltva, hisz megloptam az élményfürdőt egy kiadós szaunázás árával.

Ma megcsillogtathattam a román tudásom, amikor unokahúgom házi feladatának elvégzésében kért segítséget tőlem. Igen rozsdás fényt vetett az a csillogás, de egészen remek érzés volt okosabbnak lenni egy ötödikesnél.

Felpörgött mostanában az élet körülöttem. Kezd olyanná válni, amilyet mindig is kívántam magamnak: szabad, teljes. Szerdán utazok Albániába. Zsúfolt másfél hetem lesz, hisz ezen az úton programunk lesz még Magyarországon, Bosznia és Hercegovinában, Szerbiában, Macedóniában, Horvátországban. Alig várom már az indulást, mégis, mikor belegondolok, kicsit odáznám még, mert félek, hogy elfelejtek valamit odacsomagolni, valami kimegy a fejemből, ami miatt majd szenvedni fogok ezen a hosszú úton.

Az elmúlt egy hónapban majdnem minden hétvégén itthon voltam. Kicsit túl gyakorinak látom ezt a hazautazást. A generációk közti felfogásbeli különbség felütötte fejét itthon, melynek következtében hiába látom én a „legfőbb jót” magam előtt, ha még mindig hallom a lelkiismeretemet emésztő lángok ropogását. Mindenkinek megvan a saját keresztje, nem akarom másét is hordani. Saját ütememben akarok menetelni, nem pedig mások igénye szerint alakítani sorsomat. Nyitott szemmel járva a világban volt lehetőségem pár alapelvet betonba önteni magamnak, amihez szeretném majd életemet igazítani. És nem az alapelveimet az életem után változtatgatni. Véleményem szerint ez az egyetlen lehetőség, hogy az eltörpülő változókat leszámítva az ember a saját életét élje meg, ne pedig a sors viharában való hányattatásról, esetleg a túlkomplikálásról szóljon e földi léte.