Elmúlás

Hihetetlen, mennyire foglalkoztat manapság a halál. Családomban vagy ismeretségi körömben bekövetkezett elmúlás váltotta volna ki ezt belőlem? Nem tudom. De azt meg sem próbálom tagadni magam előtt, hogy mennyire nyomaszt ez a téma.

Nem félek a haláltól. A meghalás módjától viszont annál inkább. Annyi megalázó módja van a túlvilágra való költözésnek, én mégis talán a fulladástól félek a legjobban. Szerintem azért, mert nem tudok úszni, úgyhogy a lehetőség adja magát, amikor térdtől fentebb érő vízben járok.

Ejj, de felszínen szántó ez a témaboncolgatásom... Nem éjfél előtt fél órával kellett volna nekiülnöm...

Na de a lényeg.

Nagybátyám temetési istentiszteletén hallottam egy verset, amit feltétlenül el akarok raktározni magamnak is.

Csiha Kálmán - Nem érdemes

...és elmegyünk.
Úgy elmegyünk, hogy nyomunk sem marad.
 – Hulló levél az őszi fák alatt –
Mind elmegyünk.

Emlékezni fognak még reánk
A gyermekek és megnőtt unokák
S a dédunokák talán…
– kialvó fény a Nagy Ekrán falán,
Mind elmegyünk.

És mindent itt hagyunk,
Mert por és hamu és vándorok vagyunk.
A bűnt, a vágyat, gyalázott életet,
A bánatot bűneink felett,
A fájdalmat, keserves harcokat,
Az otthonunkat, könnyes arcokat,
Mi mindent itt hagyunk,
Mert por és hamu és vándorok vagyunk.

És mind továbbmegyünk,
Mert élet, fény és szent csodák leszünk
Ha itt már az Istené vagyunk.

– Vagy leszünk átok, kívül való sötét,
s megtöltjük majd az elveszés ölét
s nem lesz segítség: – mindent itt hagyunk,
mert por és hamu és vándorok vagyunk,
és önmagunkat visszük csak tovább
és önmagunkkal mi mind elveszünk,
és szent fény helyett sötétség leszünk,
ha önmagunkat vittük csak tovább.

Nem érdemes itt egymást bántani,
eltékozolni szent csodák sorát,
sárba taposni égi fényeket,
mikor élni a Fényben is lehet,
s lehet úgy menni, hogy hazamegyünk.