Sok panasz ért állítólagos könyörtelenségem miatt. Eszemben sincs most ezeknek a valóságalapját kielemezni, csak azért hoztam fel, mert kapcsolódik a témához, amiről írni akarok. Éspedig annyiban, hogy úgy néz ki, újabb érzelem ellen lettem immúnis a hétvégén.
Hosszúnak tűnt ez a hét, amit magamban töltöttem Kolozsváron. Elsősorban azért, mert sokat ültem az egyetemen az új órarendemnek megfelelően, másodsorban meg azért, mert itthon is elég unalmas volt, lévén, hogy lakótársaim a vakációjukat élvezték otthon. Nem tagadom, többször túl egyedül éreztem magam ebben a világban, egy dalszöveg szavaival élve, egy körnek a kockák világában („ …A circle in a world of squares, where nobody knows me… ”).
Ugyancsak megtapasztaltam a veszélyét annak, ha az illúzió várát gondosan építgetem, díszítgetem, tatarozom. Innen már csak idő kérdése, mikor rombolja le mindezt a realitás dózere. Minél jobban szívhez nő az álomvilág, annál fájdalmasabb újra a valóságba csattanni. A legrosszabb viszont az, amikor az álomvilágnak kihatásai vannak a valóságra is.
Bár nem szeretem, sokszor álmodozáson kapom magam. Néha, mikor egy filmet nézek, amiben a főszereplő egy sikeres életet él, arra gondolok, milyen jó lenne nekem, ha én is úgy élhetnék. Vagy legalábbis időutazás révén már a jövőbe kerülnék, mikor végre az élet megélésén van a sor, nem pedig az arra való felkészülésen. Vagy ha épp az élet nehézségeivel küzd, könnyen azonosulni tudok vele. Csupán azt felejtem el, hogy mindezt a kínlódást búsás pénzért teszi, míg engem nem fizet meg senki, amikor jövőm alapját verítékkel fektetem le.
Új módi üti fel a fejét mifelénk. Internetszolgáltatónk „mindent-a-kliensért”-elve újabb értelmezést kapott gondolatainkban, mert ez évi mindkét hónapban már volt levágva az internetünk. Először féljogosan, mert nem fizettünk ugyan, de számlát sem kaptunk még egyszer sem. Másodjára tényleg nem tudom, miért kapcsolták le a szolgáltatást. Biztos csak hiányoztak nekik a kedves előfizetők, feltétlenül látni akartak, hát ily módon csalogattak el az irodájukba. Nem volt mit tenni, fizettem, pironkodva a vélt késés miatt. Már alig várjuk következő napját annak, mikor arra ébredünk, hogy megint levágták az információ ily fontos forrását tőlünk.
Tünde állhatatosan ostromolt pár napja, hogy vállaljam el a sofőrséget egy kisebb kiránduláson. Az EMI kisbuszát kellett vezessem. Kicsit féltem a felelősség terhétől, de végül csak beletörődtem sorsomba és a szombat reggel 4 órai kelés után el is indultunk ketten Vásárhelyre, hogy ott még 6 személy csatlakozzon hozzánk. Kész útitervvel vágtunk neki a kastélylátogató túránknak. Engem felettébb nem érintett meg a rengeteg romos épület látványa, főleg, hogy az eső is esett, úgyhogy csak azt vártuk már, hogy minél hamarabb ülhessünk be az autóba. Elszomorító volt amúgy, hogy a hatalmas múlttal rendelkező történelmi emlékműveknek országunk vezetői azon nemes felhasználását látták legmegfelelőbbnek, hogy elmegyógyintézetet, vagy épp TBC kórházat létesítsenek bennük.
Csapatunk:
Szerencsére a napi program nem csak kastélylátogatásból állt. Számomra a csúcspontot egy marosvécsi árvaház meglátogatása jelentette. 12 gyermek lakik jelenleg a házban, akik gyorsan meg is barátkoztak velünk. És én is velük.
Most jutottam el oda, hogy kifejtsem ezen írásom nyitógondolatát. A gyermekeknek látszatra mindenük megvan. Rengeteg játék, kis szobácskájuk, családias hangulat, jó meleg a házban. Családi hátterükről nem tudtam meg semmit, mert nevelőik el voltak foglalva az ennivaló készítésével, a gyermekektől meg nem volt szívem megkérdezni, hogy miért is kerültek árvaházba.
Megható volt látni azokat a boldogságtól ragyogó szemeket, amivel az egyszerű simogatást, vállveregetést, vagy játékos hajborzolást fogadták.
Koszovói utam után már teljesen hidegen hagynak az itteni röhécselő, pimasz koldusok. Ott láttam olyat, ami gyökeres változást hozott életemben. Az ottani emberek arcára mély ráncokként ráíródott nyomor irgalomra indított, azonban itthon lelkiismeret furdalás nélkül ki tudom kerülni azokat a kéregető cigányokat, akikről lerí, hogy csak saját lustaságuk miatt vannak abban a helyzetben, amiben vannak. A legcsekélyebb szánalmat sem érzem társadalmunk piócái iránt, a ténylegesen rászorulók felé viszont megnyílik a szívem, a pénztárcám.
Többször hallottam már olyat, hogy valaki arra panaszkodik, hogy őt nem szereti senki. Na a szombati nap után erre az érzelemre lettem immúnis. Ha netán tényleg egy kirekesztett személyről van szó, nem pedig csak egy képzelt mellőzöttségről, akkor a makacsság az, ami miatt legtöbbször kiközösítenek egyes személyeket. Az a makacsság, ami miatt még azért sem képesek egyesek megváltozni, hogy barátra leljenek, szeretetet kapjanak. Persze könnyebb siránkozni, mint kis erőfeszítéssel megváltozni.
Régen láttam még ennyi szeretetre kiéhezett embert, mint ebben az árvaházban. Egyszerű barátságos mosolyt, sunyi kacsintást hangos felkacagással viszonoztak. Önfeledten játszottunk, mintegy beolvadtunk a gyermekek közé. Azonban annyira sosem tudtunk belelendülni a szórakozásba, hogy ne kérdezzék meg ötpercenként, hogy meddig maradunk még velük. Reménykedő szemmel várták válaszunkat, hátha most végre beteljesedik az, amire már olyan rég vártak, hogy ne kelljen elszakadniuk azoktól, akiket szeretnek, akik szeretik őket. Hátha több ideig érezhetik azt, ami másnak megszokott, éspedig, hogy szeretve vannak. Számtalanszor nekünk szegezték a kérdést, és számtalanszor válaszolnunk is kellett rá, hogy nemsokára induláshoz készülünk. Pofonként hatottak rájuk szavaink. Nem akarták ezt elfogadni. Vagyis elfogadták… 3 percig. Utána megint megkérdezték. Hátha… Zolikát idézem: „Dávid, kérlek, maradj itt velünk örökre.”
Amíg az egyik az ölemben ült, addig a másik a kezem fogta, a harmadik a hátam simogatta. Szerencsém volt az otthon szerzett tapasztalatokkal a gyermekekkel való foglalkozás terén. Körülrajongtak, és egészen jóleső érzés volt, hogy kicsit is feldobhattuk napjukat azoknak a gyermekeknek.
És egyszer csak olyasmivel szembesültem, amivel eddig még sohasem. Nem tudtam válaszolni egy kérdésre. Egy gyermek kérdésére. Ez ugyanis így szólt: „Dávid, én szeretlek, nem leszel te az apukám?” Villámütésként ért. Nem is emlékszem, mit válaszoltam. Nem könnyű feladat megfelelő szavakat találni egy ilyen mély vágyból eredő kérdés megválaszolására. Még most is összeszorul a gyomrom, amikor eszembe jut ez a jelenet.
____________________________________________________
Sokszor azt kerestem, hogy hova illek én be. Közben nem vettem észre, hogy a helyemen állok. Mégis, miért olyan nehéz néha szeretni? Talán tudom a választ. Mert túl sok mindenre vagyok képes ahhoz, hogy azt tudjam tenni, amit kellene. Például egy pofon után képes lennék a másiknak az összes fogát kiverni. Netán valaki rosszat mond rólam, képes lennék megkeseríteni az életét. Szabadságom akadályoz abban, hogy korlátlan életet éljek. Nem mindig sikerül megtalálni az egyensúlyt.
Azért támadható vagyok, mert még a céljaim eléréséért sem vagyok hajlandó képmutatóskodni? Hogy hagyhatnék fel a durváskodással? Nyers őszinteség célravezető-e? Ezek a kérdések foglalkoztatnak manapság.
Egy filmből: „Az emberek erősebbek, ha másokért is élnek.”
Akarok szeretni. Sokan élnek értem. Én is élni akarok valakiért.
Te hogy állsz ezzel? Írd meg egy hozzászólásban!
