Ősz van

Vége

Több dologra már csak visszatekinteni tudok.

Például a héten végeztem a szakmai gyakorlattal. Érdekes két hét volt. Rájöttem arra, amit a gyakorló jogászok sokszor mondanak: az egyetemről kikerülve úgy érzem, az égvilágon semmit sem tudok. A sok elmélet a meglévő gyakorlati tapasztalat számára jelenthetne alapot. Ennek ellenére érdekfeszítő volt végighallgatni több ügyvédi megbeszélést, vagy belátni a törvényszéki tárgyalások színfalai mögé.

A héten zárom a vakációt is. Ha valamikor is bele kell húzni tanulás szempontjából, akkor ez a most következő évben lesz. Nem lesz egy sétagalopp, mégis már nagyon várom. Új lakásban új lakótársak, új fejezetben csak én vagyok a régi. Akarom mondani, sajnos még mindig a régi.

Ugyanakkor a türelmemről is csak múlt időben beszélhetek már, ahogy itt várom, hogy végezzünk a munkával Nagybánya mellett, mert este ifire kellene menni.

----- Sent from Samsung Monte -----

'Mai' második

Büntetőjogi eljárásból vizsgáztam ma. Tudom, hogy már jóval elhagytam az éjfélt, de míg le nem fekszem, nekem még mindig „ma” van, „holnap” csak a felébredés után kezdődik számomra…

Szerencsére a megvalósíthatatlansága miatt még nem vesztette hitelét az az álmom, hogy jogász legyek, kvázi még mindig egy távoli, el nem érhető célként lebeg előttem.

Tíz ujjal gyűröm homlokomon a bőrt, mégsem sikerül rájönnöm, hogyan rövidül meg az egyetemi év hosszúsága, - rögtön, miután belekezdek. Mielőtt még elindulnék benne, egy végeláthatatlan kalandnak látom, de ahogy ráteszem a lábam az útjára, már érzem is a kijárata felől a huzatot. Nyomasztó néha, amikor a vizsgalapról fejem üres kongása visszahangzik felém. Egy-egy javítókulcsot átnézve megközelítésemet a jogesetnek legalább olyan elfogadhatatlannak találom, mint a Mona Lisára egy jó nagy pödört bajusz festését.

Ilyen, és ehhez hasonló perverz gondolatok keringenek a fejemben, itt, az utolsó vizsga előtti kimerült idegállapotomban. De vége lesz ennek is szombaton, ezért nem is szaporítom tovább a szót róla, inkább lezárom ezt a részt egy olyan szép szóval, mint a csokitorta.

Így mentem ma vizsgázni..

Mint egy kopasztott csirke, amelyik visszafelé mászik. És a sebesség is hasonló volt...

#120

Már lassan számolni sem tudom, hányadik piszkozatomat írom épp. Talán ez lesz az, amit felteszek végül?

Az idei táborozásról egy egyezség miatt még nem írhatok. Ha magamról írnék, akkor az kimerülne egy keserves „Vae victis!” sóhajtásban. De mégis van egy gondolat, amit megpróbálok egy bejegyzés csokrába kötni, mielőtt végleg megbizonyosodok arról, hogy nem értek a blogoláshoz.

Az egyetem, gondjainak folytonossága miatt mintha már nem is létezne. Az pedig, hogy a pótszesszió derekán néha elmegyek egyet vizsgázni, már nem is jelent egy tea megfőzésénél nagyobb izgalmat. Ebből kifolyólag az idegeim tépkedése teljes mértékben a hátralévő kevés szabadidő beosztására, a fürdőben a fali csempének leesésére, az új lakásom berendezésére hárul. Körülbelül egy hete költöztem be ebbe a nem csúcskategóriás, inkább egy erős közepes hajlékba. Amit nem vettem észre a felületes nézelődésemmel, amikor új albérletet kerestem, az bezzeg most hangosan visít felém minden egyes helységben. De megszokom, sőt, úgy érzem, meg is fogom szeretni ezt a helyet, ahol terveim szerint egy évet fogok eltölteni.

Lassan foszlanak az amúgy fénysebességgel tovatűnő nyár itt maradt nyomai. Az éjszakába nyúló tanulások alatt volt időm észrevenni, mint harap le többet és többet az ősz a nappal hosszúságából. A természet alkonya nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, amikor szememre hányhatja, a saját pikírt módján, hogy nem használtam ki eléggé a születésem évszakát.

Nem mondhatom el magamról, hogy a világ kalandora vagyok, de belül, mélyen, az emlékeim mellett mégis mocorog egy kívánság, hogy valamilyen kalandba belevágjak. A körülvevő anyagiasságtól megundorodva nem holmi hedonisztikus vágyaim kiéléséről álmodozom. Inkább hasznot szerzésre éhezem. De másnak… Visszagondolok most a koszovói utamra. Vagy irigykedéssel idézem fel az évfolyamtársam beszámolóját arról, hogy járt Kenyában egy önkéntes szervezettel.

Ezt szeretném tenni én is. Hogy a jövő megadja ezt nekem, az titok. De hátha.

Cím

"A betegség csak a testet bénítja meg, a szabad elhatározást nem, ha az maga nem akarja. A sántaság is csak a lábat akadályozza, de a szabad elhatározást nem. Ezt mondd mindennel kapcsolatban, ami eléd kerül: rájössz, hogy minden csak más valamit akadályozhat, téged nem."

Epiktétosz

Minden egyes reggel...